Amikor 1939 tavaszán a főváros véglegesítette kislakásos bérház lakótelep építési tervét a Pongrác út és Tomcsányi utca (ma Salgótarjáni utca) sarkán lévő, fővárosi tulajdonú telken, ez a terület bár alapvetően üres, beépítetlen telek volt, de mégsem teljesen használaton kívül, hanem három bérlő is használta a 38911 helyrajzi számú telek egy-egy részét. A Pongrác út – Tomcsányi út sarkánál egy csárda vagy kocsma jellegű intézmény működött faépületben; valahol középtájt bolgárkertészet volt (ezt már a II. katonai felmérés 1860-as évekbeli térképein is láthatjuk); végül a telek nyugati szélén, a mai óvoda helyén egy léggömb sporttelep működött 1929-1939 között.

A léggömb (manapság használatos nevén: hőlégballon) az első eszköz volt, amivel az ember a levegőbe emelkedhetett a földről: 1783-ban a francia Montgolfier testvérek apjuktól örökölt papírgyáruknak köszönhetően készítették papírból el az első léggömböt, amelyet tábortűzzel felmelegített levegővel fújtak fel és az így keletkezett felhajtóerő emelte fel a „kupolát” az alákötött kosárral. Az irányítható, merev vázas léghajók XIX. század végi megjelenéséig a léggömb volt az egyetlen repülőeszköz, így pár magyarországi próbálkozás után az 1902-ben (egy évvel a repülőgép feltalálása előtt!) megalakult Magyar Aero Szövetség Budapesten feleresztette az első rendes használatú (nem kísérleti) léggömbjét, a Turult. Ekkoriban már nem melegített levegővel, hanem a levegőnél könnyebb gázokkal töltötték meg a légballonokat: a legjobb az éghetetlen, azaz veszélytelen nemesgáz, a hélium volt, de ennek ritkasága miatt Nyugat-Európában is inkább hidrogént használtak, robbanásveszélyessége ellenére is. A hidrogén viszont a XX. század eleji Magyarországon túl drága volt, ezért a Turult a szénből párolt (alapvetően közvilágításra termelt) városi gázzal töltötték meg, ezért volt az első felszállóhelye egy kis újlipótvárosi gázgyár mellett. A civil léggömbsport már akkoriban is drága „mulatság” volt, az első világháborúig egyedül is maradt a Turul, majd katonai célra használták. A légballon vezetéshez általában katonák értettek, mivel a Monarchia 1890-rendes katonai léggömb osztagokat állított hadrendbe, 1893-ban ezekkel alapították meg a Császári és Királyi légierőt.

A háború után egy évtizedig nem tellett új léggömbre a Magyar Aero Szövetségnek; igaz, az 1920-as években már láthatóan a repülőgépeké volt a jövő, de a sportegyesület továbbra is fontosnak tartotta egy, sőt több saját légballon beszerzését és reptetését, amihez viszont az egyre terjeszkedő Budapesten egyre kevésbé lehetett helyet találni (a felfújás előtt és leeresztés után szétterülő kupolának sok hely kell, legalább egy kézilabdapályányi).

Így esett végül a választás a kőbányai gáztartály melletti üres telekre, melyet hosszas egyeztetések után a főváros 1929-ben adott bérbe a Magyar Aero Szövetségek, igaz, csak átmeneti jelleggel, negyedéves felmondási határidővel (ami 1939-ben megkönnyítette a Pongráctelep felépítésének előkészítését is), évi 2.000 pengő bérleti díjjal. A helyválasztás elsődleges oka a gáztartályból vételezhető töltőanyag és az üres telek helybősége volt.

A mintegy 5 hold kiterjedésű bérelt telekrész nem volt elkerítve, de még 1929-ben felépített rá a sportszövetség egy kisebb házat (a mai óvoda helyén), amiben raktár és egy szolgálati lakás volt, valamint gázvezetéket vezettek át a szomszédos gáztartálytól. Az 1929-1933 évekből fennmaradt pár fotón a sportszövetség emelte épületen kívül a Fővárosi Gázművek 1916-ban befejezett gáztartálya és kiszolgáló épületei láthatóak, valamint a fekete-fehér fotókon kivehető, hogy akkoriban még alapvetően egy üres, füves térség lehetett a Pongráctelep mai területe, sehol semmi fa vagy bokor.

A Németországban gyártott új magyar légballon Hungária névre keresztelve 1929. augusztus 11-én szállt fel a korabeli megnevezés szerint Tomcsányi úti léggömb sporttelepről (a mai Gyöngyike utca akkoriban még névtelen utca volt). Az első útján a Hungáriával Poppe Kornél őrnagy és Seeberg-Wankel József csendőrszázados egészen Budafokig tudott repülni, az útirányt természetesen a széljárás jelölte ki, az út hossza pedig leginkább a hőmérséklettől függött: a városi gáz napos időben kitágulva feljebb emelte a ballont, míg felhős időben lehűlve lejjebb süllyedt a jármű, amin a ballasztként vitt homokzsákok kidobásával lehetett javítani. Ha már elfogytak a zsákok, a gáz szelepeken való lassú kieresztésével ereszkedtek le a földre, természetesen megfelelően nagy területen, ahonnan teherautóval vitték vissza a légballont a sporttelepre.

A Magyar Aero Szövetség Aviatika című hivatalos lapjának szerencsés módon az 1929-1933 közötti havi számai maradtak meg az utókornak; ezen havi lapszámokból nagyjából rekonstruálható a Tomcsányi úti légballon sporttelep első négy évének története. Az éves titkári jelentésekben visszatérően jelzett szerény anyagi helyzet mintegy évi 5-10 léggömb felszállást tett lehetővé, kezdetben egy, később már összesen négy kiképzett vezetővel, de egyszerre maximum 3 résztvevővel, időnként utasokat is „szállítva” (pl. meteorológusokat). A repülések útvonala az időjárási körülményektől függően 13 km-től akár 200 km-ig terjedtek. Az 1931. évi, Budapesten túljutott repülési útvonalak az alábbi térképen láthatóak. A rekordot 5 óra 22 perces repüléssel az 1931. április 2-i felszállás érte el, amikor északnyugati irányban átrepülve a Gerecse (hegység), a Duna, a Felvidék (mai Szlovákia (akkor Csehszlovákia) nyugati része fölött egészen a morvaországi (Csehország) Velehradig sikerült eljutni, némi bonyodalmat okozva, de végül a csehszlovák hatóságok gyorsan hazaengedték az engedély nélkül berepülő légballon kompániát.

1931. évi léggömbrepülések térképe. (In: Aviatika, 1932. február, 50. oldal)

Egyes repülésekről útleírást is közölt az Aviatika folyóirat, az utolsó ilyen tudósítás az 1933. május 18-i felszállásról van, amikor ugyan nem sikerült Budapestről kijutni, viszont változatos időjárási körülményeket megfigyelve ekkor jutott a legmagasabbra (2.700 méter) a Hungária légballon. A felszállásról kivételesen korabeli (félperces) filmhíradó felvétel is megnézhető a Filmhíradók Online oldalon (1933. május, Magyar Világhíradó 483/5. bejátszás: Az első posta-ballon Magyarországon), valamint alább idézzük a beszámolót is.

A Magyar Aero-Szövetség «Hungária» léggömbje május 18-án reggel 8 órakor felszállott a Szövetség ballon-sporttelepéről, hogy a Nemzetközi Vásár léggömbpostáját elszállítsa. A léggömbnek ez 27. útja volt. A kosárban, mint vezető: Poppe Kornél ny. őrnagy és mint utas: Tóth Géza meteorológus foglaltak helyet. A felszállást megelőző napokban állandóan erős észak-északkeleti szél uralkodott. A megelőző este eszközölt szélmérés még több kilométer magasságig erős északi szelet adott. Így remélni lehetett, hogy egy hosszabb utat tehetünk dél, vagy délnyugat felé. Reggelre azonban – mint azt a 7 óra tájban történt szélmérésből megtudtuk – a szél teljesen elgyengült, északkeleti irányát megtartotta ugyan, de 3000 m-ig csak 1-2 m/mp erősségű volt. Így a hosszú út reményei kútba estek, de legalább várhattuk, hogy elég hosszú ideig maradva a levegőben, 30-40 km-es utat megtehetünk, s a Dunán túl szállunk le. Mint a későbbiekből kitűnik, ebben a reményünkben is csalódtunk, mert a körülmények a lehető legkedvezőtlenebbül alakultak.

Nyolc óra tájban indultunk el a sporttelepről csaknem teljes szélcsendben, 11 zsák ballaszttal. Az égboltot kb. ¾ részben 4-5000 méter magas, elég vastag, de hézagos ACu felhőzet fedte, mely sűrűbb részein a napot csaknem teljesen eltakarta, de a nyílásokon a napsütésnek szabad utat engedett. Alul már látszott egypár kis nyári gomolyfelhő, ezeknek alja, mint később láttuk, 1000 méter magasan volt. Néhány száz méter magasságba emelkedve, lassan haladtunk dél-délnyugati irányban; szomorúan kellett azonban tapasztalnunk, hogy haladásunk mindinkább lassul, s a szél inkább kelet-délkeleti irányt véve fel, a város felé visszavisz. Magasabbra kellett emelkednünk, áthaladtunk tehát a Cu-ok nívóján, amelyek közben erősen megszaporodtak, s helyenként alattunk zárt réteget alkotva, a kilátást is elvették. Északnyugaton, a budai hegyek táján hatalmas felhőtornyok emelkedtek, de mindenütt, körülöttünk is, csakhamar gomolygó, kavargó, felfelé törő felhőtömegekkel telt meg a tér. Közvetlen közelségből figyelhettük meg a cumulustömegekben uralkodó felszálló áramlást; alattunk a felhőn szép aureolát láttunk. A magas felhőzet is megszaporodott s időnként a napot eltakarta. Eme két körülmény: a gomolyképződés megindulása, illetve a vertikális légáramlás megerősödése, valamint a magas felhőréteg megvastagodása és megszaporodása volt az, ami – a szél gyengesége mellett – utunk korai befejezésére vezetett. Az a körülmény, hogy a nap a felső felhőrétegen hol keresztülsütött, hol nem, a gáz időnkénti hűlését okozta, ami rögtön magasságingadozásokban jelentkezett. Ehhez járult, hogy az erős cumulus-tevékenység folytán bizonyára leszálló áramlások is felléptek, amelyeket elkerülni lehetetlen volt. Szóval, a helyzet a navigálásra a lehető legkedvezőtlenebbül alakult. ½ 10 óra tájban – miután az I. számú csomagot Pesterzsébet táján ledobtuk és a megtalálást is megfigyelhettük – hirtelen süllyedni kezdtünk s hamarosan 1800 méterről 550 méterre jöttünk le. Leszállani még nem akartunk, kénytelenek voltunk tehát erélyes dobással – kb. három zsák ballaszt feláldozása árán – az esést megállítani. Megjegyzendő, hogy az alsóbb rétegekben már déli szelet találtunk, amely Pesterzsébet déli széléről esés közben az északira hozott vissza. Természetes, hogy a dobás után erősen emelkedtünk, magasabbra, mint ahonnan elindultunk. Rövidesen 2700 méteren voltunk. Ez a legnagyobb magasság, amit a «Hungária» eddig elért: tehát mégis rekordot csináltunk. Lassan haladtunk ismét déli irányban. Sikerült Soroksár északi szélét elérnünk, amikor újból süllyedni kezdtünk. Eleinte lassan, később mind gyorsabban. Sikerült ugyan további három zsák ballaszt felhasználásával az esést lassítani; minthogy azonban ezzel ballasztkészletünk már 3 ½ zsákra apadt, s nem volt reményünk arra, hogy kikerüljünk a főváros környékéről, ahol a sűrű beépítés miatt a ballaszt nélküli leszállást nem kockáztathattuk meg, elhatároztuk a leszállást. Szelephúzásra sem volt szükség: a léggömb úgyis lefelé mozgott. Teljesen simán, felszakítás nélkül értünk földet a Pesterzsébet széle s a Duna között elterülő homokbányában 11 órakor. Utunk nem volt hosszú – távolság szempontjából a legrövidebb a «Hungária» útjai között – de igen érdekes meteorológiai és ballonvezetői tapasztalatokkal szolgált a résztvevők számára.

Tóth Géza