Amint a tervezésről szóló fejezetben idéztem dr. Beliczay Imre tanácsos előterjesztését, a fővárosi beruházásban épülő és fővárosi tulajdonú bérlakásokba a tervezett havi 35-40 pengős bérleti díjat megfizetni képes és sok gyermekes családokat kívántak beköltöztetni. Kik tartoztak ebbe a körbe? Gyári munkásoktól kezdve kisiparosokon át kistisztviselőkig sokan tudták megkeresni a kedvező bérleti díjra valót, ezért kiutalásos rendszerben választották ki a fővárosnál az első lakókat. Ennek részleteiről sajnos nem találtam levéltári forrásokat (a második világháborús évek levéltári anyaga erősen hiányos), ezért csak közvetett utalásokból és az első beköltöző családok még élő gyermekeinek (ma már nyugdíjasok) visszaemlékezéseiből próbálok az alábbiakban egy kis társadalmi képet felvázolni a Kis-Pongrác telep 1940-1945 közötti első időszakából.

Az első beköltözőket ez az üdvözlő felirat fogadta lakásukban.

Mivel a korabeli Budapesten sokfelé voltak szükséglakás telepek, egy részüket el kezdték felszámolni és onnan átköltöztetni lakókat a Kis-Pongrác telepre. A bürokrácia korabeli működésére világít rá egy fővárosi képviselő megjegyzése, miszerint egy, a XIII. kerületben dolgozó tűzoltót a családjával a Pongrác útra költöztettek, miközben a 3000 kislakásos építési programban a XIII. kerületi Taksony utcában is épültek bérházak.

Első beköltözők visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy volt olyan család, ahol a földműves szülők Zala megyéből költöztek fel Budapestre 5 gyerekkel (és már a telepen született még két gyermek). Az anya háztartásbeli, az apa a Hős utcai fővárosi kenyérgyárban volt sofőr, majd behívták katonának, végül 1945-ben elvitték a bevonuló szovjet csapatok, ahonnan már nem tért vissza. Másik, háromgyermekes családban a szintén háztartásbeli feleség mellett a férj diplomás cégvezető volt. Egy tipikus munkás családban pedig a férj vasgyári esztergályos, a feleség meg varrónő volt a Corvin Áruházban.

Moldova György író önéletrajzi sorozatának (Az utolsó töltény) első kötetében leírja, hogy az ő családja 1941-42 körül kapott bérlakást a Kis-Pongrác telepen, ami nagy előrelépés volt számukra a Kőbányai úti barakktelepen lévő addigi „otthonukhoz” képest.

1940-ben már a zsidótörvények is negatívan befolyásolták a zsidónak minősített magyar állampolgárok mindennapi életét, ami a bérlakáshoz jutásban is megmutatkozott. Moldova szerint már az ő családja is csak nem hivatalos úton juthatott bérlakáshoz a Kis-Pongrác telepen, és jellemző képet ad a kor hangulatáról a Fővárosi Levéltárban talált 1940-es üzlethelyiség nyitási kérelem is, amelyben a X. kerületi elöljárósághoz Pongrác telepi szatócsbolt nyitására engedélyt kérő kereskedő okmányokkal bizonygatja, hogy „őskeresztény római katolikus vallású, nős, és büntetlen előéletű”, valamint a felesége „szintén keresztény és semmiféle keresettel nem rendelkezik”.

A megismert személyes történetekből összességében véve egy markáns kispolgári társadalmi kép sejlik fel, azaz a 35-40 pengős havi bérleti díj megfizetéséhez biztos munkahelyre, többé-kevésbé stabil kispolgári egzisztenciára volt szükség. Ezt a pozitív képet árnyalja a (mai) 37-es villamos töltésének túloldalán (a mai trolibusz garázs helyén) elhelyezkedő Auguszta-telep közelsége, ami pl. gyerekbandázásokban csapódott le, korabeli fővárosi képviselői megjegyzések szerint „fiatal gangsterek egymást kövekkel hajigálják, botokkal verik, de éppúgy kövekkel dobálják meg az arra járókelőket és az ott elhaladó kocsikat”.

Hogyan nézett ki egy Kis-Pongrác telepi lakás belülről 1940-1945-ben? Fényképek (eddig) nem kerültek elő a korabeli lakásbelsőkről, de a Fővárosi Levéltárban fellelt eredeti tervrajzok és személyes visszaemlékezések segítségével megpróbálhatjuk megrajzolni két lakás berendezését.

1. ábra – 1. emeleti lakás alaprajz berendezéssel az 1. épületből.

2. ábra – földszinti lakás alaprajz berendezéssel a 8. épületből.

Mint a rajzokon megfigyelhető, a valóban sok gyermekes családok ágyai épp csak elfértek a 37 m2-es lakások szűkre szabott hálófülkéiben, gyakori lehetett, hogy egy ágyban akár két-két testvér aludt. Ruhásszekrényből általában egy-egy volt hálóhelyiségenként, valamint éjjeliszekrények, pár polc, néhány családi fotó és szentkép a falon.

A konyhában egy nagy mindenes szekrény, egy ún. szennyespad, és az étkezőasztal székekkel, hokedlikkel alkották a berendezés javát. A konyha ablaka alatt volt a falba építve az úgynevezett Hitler-kamra vagy Hitler-kasztli, ez a 37 m2-es lakásokból hiányzó spájzot helyettesítette. Egy betonszekrény volt, közvetlen utcai szellőzéssel, amit a háború után gyakorlatilag mindenhol elbontottak, de a fal mélyedése még sok lakásban látható ma is. Folyóvíz a konyhai falikútból jött, valamint a WC is vízöblítéses volt természetesen. A fűtést hálóhelyiségenként egy-egy vaskályha, illetve a konyhai sparhelt biztosította, a tüzelőnek való szenet, fát a pincében lehetett tárolni.

Ruhamosások közül a „kismosást” a konyhában végezték a háziasszonyok, utána szárítás fregolin, míg a nagymosáshoz a pincében volt berendezve közös mosókonyha, utána pedig a padláson lehetett a mosott ruhát szárítani. Fürdés napi szinten a lavórban való mosakodást jelentette a konyhában, valamint hetente legalább egyszer befizettek a közfürdőbe való zuhanyzásra vagy kádfürdőre.

Egy fennmaradt levéltári irat szerint volt a telepnek egy közös gondnoka, aki mind a 20 bérházhoz egy-egy mentőládát kérvényezett elsősegély nyújtás esetére, amit az épületenkénti légoltalmi parancsnoknak osztott ki. A „békebeli” rendes egészségügyi szolgáltatást pedig a közfürdővel közös épületben elhelyezett orvosi rendelő biztosította.

A mindennapi vásárlási, szolgáltatási igényeket egyrészt az összesen 10 üzlethelyiségben megnyitott posta, fodrászat, szatócsbolt, községi élelmiszerbolt, lóhúsbolt, trafik, tejcsarnok, kocsma biztosította, másrészt az első beköltözők között sok kisiparos mester is akadt. Érdekes, hogy fővárosi közgyűlési politikusok már 1941-ben kevesellték a 10 üzlethelyiséget, mondván „állandó a sorbanállás”, és hogy a helybeli kereskedők akár saját költségükön építenének kis épületet élelmiszerüzlet céljára. Valószínűleg ezt az igényt töltötte be az évtizedekkel később épült „Gomba” bolt a közfürdő mellett.

A gyermekek ellátására szinte teljes körű önkormányzati intézményhálózatot alakítottak ki a szülőotthontól a bölcsődén és óvodán át a fiú- és leány elemi iskoláig.

A mindennapi szórakozási igényeket a kisgyerekek számára a házak között létesített homokozók és pancsoló medencék, a felnőttek számára az (egy említés szerint akkor még „Hungária”) mozi, valamint az egyik üzlethelyiségben nyitott kocsma jelentette.

A hitéletet a katolikusok a szomszédos Pongrác út 17. telepen lévő Feltámadott Krisztus templomban, illetve a MÁV-telepi Kisboldogasszony templomban, a reformátusok, evangélikusok és zsidók Kőbánya Óhegyen lévő templomokban és zsinagógában gyakorolhatták.

A telepet teljesen körbevevő kerítésen keresztül összesen 6 kapu biztosított be- és kijutási lehetőséget, ezeket a kapukat este 10 órakor zárták és kapusfülkéből őrizték, ami mai szemmel nézve valóságos lakópark jelleget adhatott a telepnek. Bár ezt a több első lakó visszaemlékezésében is feltűnő hangulatot némiképp árnyalja egy fővárosi képviselő 1941-es vita hozzászólása, miszerint a szomszédos Auguszta telepről a Pongrác telepre behatolók egyszerűen átmásznak a kerítésen, és olyan mértékben veszélyeztetik a telep biztonságát, hogy rendőrszobát javasolt létrehozni a telepen. Egyébként az első lakók a beköltözéskor még 6-10 éves gyermekek voltak, de egyöntetű visszaemlékezéseik szerint a Pongrác telepen „rendes népek” laktak, a földszinti lakások ablakait sem védték ráccsal, csak később, a háború utáni évtizedekben megváltozó társadalmi összetétel nyomán kezdett romlani a közbiztonság.