A kinyomtatott újság megtekinthető / letölthető PDF formátumban is ezen az oldalon, de a Maróth Miklós interjú teljes terjedelmében csak a honlapon olvasható.

1956 / 2016  PONGRÁCTELEP EMLÉKEZETE

Sokan emlékszünk még közvetlenül a Pongráctelep 1956-os áldozataira, hiszen egy ilyen kis lakótelepen szinte mindenki ismert mindenkit. Én kilencéves voltam, amikor a szovjet katonák 1956. november 6-án brutális kegyetlenséggel lemészároltak kilenc pongráctelepi fiút, akiket részben személyesen én is ismertem, részben a két bátyám ismerősei, barátai voltak.

Tudni kell, hogy ekkor már a forradalom lényegében le volt verve, csupán az itt-ott még harcoló szórványos ellenállást kellett felszámolniuk az óriási túlerőben lévő szovjet csapatoknak – akik természetesen jogtalanul vonultak be hazánk területére, békeidőben semmi keresnivalójuk nem volt Magyarországon.

Ugyanakkor még messze nem állt helyre a hétköznapi élet, nem volt közlekedés, zárva voltak a boltok, ezért azokban a napokban élelmiszert is csak úgy lehetett szerezni, hogy néhány férfi alkalomszerűen összefogott, és a kenyérgyárból, konzervgyárból, vagy éppen a vágóhídról hozott valamennyit, amit azután szétosztottak a saját közösségükben. Így került sor a mi lakótelepünkön is több alkalommal olyan akcióra, amikor kenyeret vagy húst osztottak a lakók számára teherautóról – természetesen ingyenesen.

Az említett novemberi napon tehát mintegy tucatnyi fiatal fiú összebeszélt, és elindult, feltehetően élelmiszert szerezni, esetleg egy kicsit „odapörkölni” az oroszoknak.

A további eseményeket sajnos még ma sem ismerjük teljesen, de az biztosnak látszik, hogy a fiúk egy erős szovjet csapatba ütköztek a mezőgazdasági vásártelep (mai Hungexpo) területén. A szovjet katonák a fiúk nagy részét elfogták, majd a fegyvertelen, tanácstalanul álldogáló 16-23 éves „srácokat” géppuskával halomra lőtték. Ketten olyan módon élték túl ezt a szörnyű mészárlást, hogy lelőtt társaik holtteste alá zuhantak, és a holttestek fogták fel a halálos golyókat – ők így „csupán” megsebesültek…

Az 1956-os forradalom leverését és megtorlását követő 33 éves szovjet megszállás által életben tartott Kádár-korszakban csupán egymás között, suttogva lehetett beszélni erről a borzalmas eseményről, ami szerintem is minden tekintetben kimeríti a háborús bűntett fogalmát. A lakótelepen – természetesen – nagy megrázkódtatást okozott a fiatalok értelme Média hozzáadásatlen halála, amit súlyosbított az 1. épület lépcsőházában lelőtt Lepedát Veronika tragédiája. Gimnazista koromban, amikor komolyan foglalkoztam jómagam is a versírással, Arany János balladáinak hatására írtam egy verset lelőtt barátainkról. Természetesen, ezt a verset is az „asztalfiók” számára írtam – hiszen, ha tudomást szereztek volna róla, akkor ezért abban az időben súlyos börtönbüntetés járt volna…

Ebben a lapszámunkban a 60. évforduló kapcsán emlékezünk Pongráctelep tragikus 1956-jára.

Dr. Bíró Gáspár

56-os kőbányai helytörténeti könyv, pongráctelepi vonatkozásokkal

Október 25-én a KÖSZI Kő Caféban tartották meg Eörsi László könyvbemutatóját, ahol a könyv kiadását támogató Kőbányai Önkormányzat részéről Weeber Tibor alpolgármester tartott megnyitó beszédet, majd Verbai Lajos, a Kőbányai Helytörténeti Gyűjtemény vezetője ismertette a könyv tartalmát.

Eörsi László, az egyik legnevesebb 56-kutató történész régóta foglalkozik a budapesti események kutatásával, már több helyi ellenállócsoportról publikált könyveket. Idén, a 60. évfordulóra a Kőbányai Önkormányzat támogatásával adta ki a “Kőbánya 1956. Fegyveres ellenállás a X. kerületben” c. kötetét, amelyben túlnyomórészt levéltári források alapján próbálta rekonstruálni az 1956. október 23. – november 8. között a kerületünkben zajlott eseményeket, harcokat. Hiánypótló kiadvány ez, mivel eddig gyakorlatilag senki nem kutatta Kőbánya 1956-os eseményeit, a könyvbemutatón maga Eörsi László is ecsetelte a kutatás nehézségeit, pl. a kőbányai civil és katona ellenállók (hozzávetőlegesen mintegy 100 fő) alig felének a nevét ismerjük korabeli kihallgatási jegyzőkönyvekből és visszaemlékezésekből. A kőbányai események részletes ismertetésén túl az ismert X. kerületi ellenállók (felkutatható) életrajzi adatait is közli a könyv, valamint egy táblázatban közli a kőbányai harcok összes név szerint ismert áldozatát.

Ebben a táblázatban is fel vannak sorolva,  valamint külön is megemlíti a könyv név szerint a Pongráctelep 9 kézifegyveres fiatal áldozatát, akiket november 6-án a mai Hungexpo vásártelepen (akkoriban Tenyészállat vásártelepen) lőttek le a szovjet katonák; valamint a Pongrác úton vonuló szovjet csapatok belövésétől elhalálozott Lepedát Veronikát. A lábjegyzetek alapján

Eörsi László nem igazán talált új, korabeli forrásokat 1956 pongráctelepi vonatkozásairól, de az utóbbi hetekben sikerült kortárs szemtanúkat megszólaltatnunk, akik elmondásaiból sikerült egyes részleteket tisztázni lakótelepünk helytörténetének eme szomorú fejezetéből. (Lásd cikkünket a 4. oldalon.)

Végül külön kiemelendő, hogy Eörsi László amatőr kortárs fotósok évtizedekig rejtegetett 1956-os kőbányai fotóit is közreadja a könyvében.

A fotók egy részét Jajesnica Róbert készítette, aki lakótelepünkön is járt 1956-ban, mert két, helytörténeti forrásértékű pongráctelepi fotója is látható a könyvben. Ezeken a fotókon a kilőtt és leégett gáztartály látható, amelyről eddig csak pongráctelepi lakók személyes visszaemlékezéseiből lehetett tudni, illetve közvetve a Népszava néhány 1956. novemberi és decemberi cikke utal arra, hogy “valamilyen” nagy sérülés miatt hetekig kor-látozták a közületi, ipari gázfogyasztást Budapesten, hogy a “Tomcsányi utcai” (1953-tól Salgótarjáni utca) gáztartó kijavításáig legalább a lakossági gázfogyasztás biztosítva legyen…

Egy pongráctelepi 56-os harcos visszaemlékezései

Mint Eörsi László helytörténeti könyvéből megtudhatjuk, 1956 novemberében Kőbányán is zajlottak harcok a bevonuló szovjet csapatok ellen. A történész az eddig fellelt írásos dokumentumokból (nyomozati és kihallgatási jegyzőkönyvek) a mintegy 100 fő kőbányai szabadságharcosnak alig felét tudta név szerint azonosítani, és csak egy töredékükről tudott részletesebb, életrajzi adatokat is közölni a “Kőbánya 1956. Fegyveres ellenállás a X. kerületben” című könyvben.

Azonban a kerületi önkormányzat 60. évfordulós felhívására jelentkezett egy pongráctelepi lakos, Csernák József, aki katonaként ugyancsak részt vett az 56-os kőbányai harcokban, és már 1989-ben leírta erről a visszaemlékezését, amiből alább közlünk részleteket.

1956. október 24-én hivatásos katonaként egy páncéltörő tüzérszakasz hadnagya voltam, és egy alföldi hadgya-korlaton vettem részt, amit a budapesti forradalom hírére lefújtak, és a mi egységünk visszatért a kiskunfélegyházi laktanyájába. Ezredparancsnokunk szerint Budapesten „ellenforradalom” tört ki, és kiadta parancsba, hogy a városba vezető utakat lezárva megakadályozzuk, hogy ellenforradalmárok juthassanak be Kiskunfélegyházára. Az én egységem a tiszakécskei műút egyik kanyarjában foglalt el tüzelőállást, és a parancs szerint felszólítás nélkül kellett volna lőnünk, ha nemzeti zászlót lobogtató teherautó közeledik, mert a híresztelések szerint ilyen járműveken sietnek az „ellenforradalmárok” a fővárosba.

Pár nap csend után október 27-én egy teherautó közeledett Tiszakécske felől, ráadásul egy nemzeti színű és egy fehér zászlóval. Én nagyon megörültem a fehér zászlónak, mert így nem kellett felszólítás nélkül tűzparancsot adnom, hanem csak megállítottam a teherautót, amiben a sofőr mellett egy fiatalasszony ült, vérző kisgyermekével. Mint elmondták, Tiszakécskén a főtéren zajló tüntetésre egy alacsonyan szálló repülőgép zúdított géppuskasorozatot, amitől sokan meghaltak és megsebesültek. A teherautó sofőrje sok sebesültet szedett fel a teherautó platójára, és a kiskunfélegyházi kórházba indult. Hátra menve megdöbbenve láttam mintegy 15-20 vérző nőt, férfit, gyereket és öreget, hevenyészett kötésekkel, vérben fetrengve. Ekkor átadtam a parancsnokságot, és beültem a sofőr mellé, és kísére-temmel sikeresen eljutott a teherautó a városi kórházig. Közben még aznap megszüntették a Kiskunfélegyháza körüli katonai biztosítást, és visszavonták az egységeket a laktanyába.

Másnap eltávozási engedélyt kértem a parancsnokomtól, hogy meglátogathassam a családomat Kőbányán, akikért aggódtam, és nem tudtam semmit róluk a forradalom kitörése óta. Az engedélyt megkaptam, és egy katonai egységhez csatlakozva tudtam felutazni Budapestre, ahol Soroksári úttól gyalogoltam haza a Pongrác útra, és nagyon örültem, hogy minden családtagom jól van (egyedül a Kecskeméten vadászpilótaként szolgáló bátyámról nem volt semmi hír).

Elvileg már másnap vissza is kellett volna indulnom Kiskunfélegyházára az ezredemhez, de Budapesten teljesen leállt a vonatközlekedés. A rádió és az újságok felhívásokat tettek közzé, hogy a fővárosban rekedt katonák jelentkezzenek a városparancsnokságon. Így én is jelentkeztem az Üllői úti parancsnokságon (Kilián-laktanya), ahol éppen Maléter Pál volt a rangidős főtiszt, aki részletesen elmeséltette velem a kiskunfélegyházi és tiszakécskei eseményeket, majd amikor megtudta, hogy Kőbányán lakom, a X. kerületi rendőrkapitányságra vezényelt engem, „mert ott van szükség katonákra”.

A kőbányai rendőrkapitányság akkoriban a Gergely utcában volt, ahol a civil forradalmárokból alakult Nemzetőrség helyi tagjai örültek nekem, hogy végre van egy katona közöttük, aki segíthet megszervezni a belvárosba vezető utak védelmét egy esetleges szovjet bevonulás megakadályozására. Mivel a kapitányságon tartózkodó rendőrökkel nem volt túl jó a viszony, november 1-én áttelepültünk onnan a mai Csajkovszkij-parkban lévő volt Úttörőházba. Még aznap elmentünk az óhegyi laktanyába fegyvereket kérni a forradalmároknak, de a laktanyaparancsnok csak 6 db légvédelmi ágyút adott, azt is kezelőszemélyzet nélkül, bár végül önként csatlakozott lövegenként egy-egy katona is a laktanyából. De közöttük is csak egy irányzó volt, és kézifegyvert ők sem kaptak a laktanyából, ráadásul a lövegekhez is csak 2-2 láda, azaz 4-4 db lőszert kaptunk.

A légvédelmi ágyúkból javaslatomra 2-2 üteget az Élessarokra és a Zalka Máté térre (mai Liget tér), a vasúti felüljáró alá helyeztünk el, a maradék két ágyút pedig a Kápolna térre és a Csajkovszkij park előtt a Kápolna utcában. További önként jelentkezőkből sikerült lövegenként négyfős kezelőszemélyzetet felállítani.

Az első pár nap eseménytelensége után egy páncélozott csapatszállító tűnt fel a Gyömrő út felől, és gyorsan közeledett a Zalka Máté tér felé, de fehér zászló lobogott rajta, és egy katona emelkedett ki félig belőle. Ezért felemeltük a lövegcsövet és engedtük a járművet villamossínekig jönni. Ott megállva kiderült, hogy a csapatszállítóból kiálló katona egy szovjet hadnagy, aki egész jól beszélt magyarul és négy sebesült szovjet katonát akart kórházba juttatni. Én felajánlottam, hogy elkísérem őket a Maglódi úti Bajcsy-Zsilinszky kórházba, ehhez elöl mentem egy személygépkocsival. A kórházba – lincselésveszély miatt – feltűnés nélkül egy Sörház utcai bejáraton vitték be sebesülteket egyenesen az alagsorba, ahol a legbiztonságosabbnak látták az ellátásukat a kórház orvosai.

A szovjet csapatok november 4-én kezdődött bevonulása során a Zalka Máté téren és az Élessarkon felállított légvédelmi ütegekkel sikerült néhány szovjet tankot kilőnünk, de amikor már komolyabb alakulatok közeledtek, mindenki szerteszéledt. Így én is hazagyalogoltam a Pongrác útra, és később a sebesült szovjet katonák kórházi ellátásának köszönhettem, hogy nem lettem elszenvedője a forradalom leverését követő megtorlásnak…

 

Új ismeretek Pongráctelep 1956. novemberi áldozatairól

Lepedát Veronika haláláról

A lakótelepi emlékezet eddig kétféle verzióban őrizte meg a közvetlenül a lakótelepünkön lelőtt Lepedát Veronika halálát. Egyik szerint a Pongrác út mellett állt a 26 éves fiatalasszony, másik szerint a régi számozás szerinti 1. épület lépcsőházában állt, amikor a Pongrác úton vonuló szovjet menetoszlopból egyszerűen lelőtték.

Azonban a véletlen úgy hozta, hogy október végén sikerült beszélnünk az 1956. november 4-én lelőtt Lepedát Veronika akkori szomszédjával, aki közvetlen szemtanúja volt Pongráctelep (jelenlegi ismereteink szerint) egyetlen, közvetlenül a lakótelepen meghalt lakója tragikus történetének.

A szomszéd elmondása szerint Lepedát Vera a régi 1. épület (ma Salgótarjáni utca 63. társasház) D lépcsőházában lakott, és amikor november 4-én a Budapestre bevonuló szovjet csapatok egyik menetoszlopa nagy dübörgéssel vonult a Pongrác úton, a 24 éves fiatalasszony kíváncsiságból kinézett a lépcsőház ablakából, majd bekopogott a szomszédhoz. Amikor a szomszéd kinyitotta lakása ajtaját, akkor lőttek a szovjet menetoszlopból be a lépcsőházba, egyetlen golyót, de az tragikus módon eltalálta Lepedát Verát, sőt a testén átrepülő töltény végül a lakás túlsó felén állt meg a falban. A később kiállított halotti értesítő szerint Lepedát Veronika haslövés miatti máj- és epesérüléstől vérzett el, amit a szomszéd is megerősített: a lövéstől előre bukva beesett a szomszéd lakásába, és egyből vérezni kezdett a száján keresztül. Az akkor még az 1. épület A lépcsőházában rendelő körzeti orvos nem tudott segíteni rajta, hanem egy másik szomszéd telefonján hívtak mentőt. A fiatal nőt a mentőautó a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba vitte, de a később hazatérő édesanyja már azt mondta a szomszédnak, hogy lánya még a mentőautóban meghalt.

Így tehát Szabó Lajosné Lepedát Veronika hatvan évvel ezelőtt tragikus módon teljesen vétlen, civil áldozata lett a magyar forradalmat leverő, a függetlenné válni akaró, saját sorsáról önállóan rendelkezni kívánó Magyarországot megszálló szovjet csapatok katonai brutalitásának. Sírja egy sorban van a kilenc fegyveres pongráctelepi fiatal sírjáéval az Újköztemető 18-as parcellájában.

A kilenc pongráctelepi srácról

Jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen hivatalos kordokumentum a szovjet katonák által lelőtt pongrác-telepi fiatalokról az 1956. november 6-án kiállított  halotti értesítők, melyek ugyanazon napra datálják és a Pongrác út 9-re címezik az elhalálozásokat, melyeknek okát is közlik: a legtöbb fiatal mellkaslövéstől halt meg, néhányan szívlövésbe, fej- vagy nyaklövésbe haltak bele. Ezenkívül pár temetési fotó maradt meg, és a Lepedát Veronikával együtt tíz pongráctelepi áldozat ma is egymás mellett nyugszik az Újköztemető 18-as parcellájában, ahol az 1956-os harcokban elhunytak sírjai vannak (egyedül Drexler Ottó sírja van a 35-ös parcellában).

A közemlékezet különböző változatai szerint a 16-23 éves, tanuló, munkás és sorkatona fiatalok valahonnan kézifegyvereket szerezve rálőttek a 37-es villamos felüljárójáról a Pongrác úton haladó szovjet menetoszlopra, illetve az Albertirsai úti Tenyész-állatvásártelepen (ma Hungexpo) talált élelmiszer készletekért mentek, és ott futottak bele szovjet katonákba, akik harc nélkül, egyszerűen kivégezték őket. Többen voltak a pongráctelepi fiatalok csapatában, mert páran túlélték a kivégzést, és ők vitték a tragikus hírt a Pongráctelepre, amiről értesülve pár helybeli lakos előbb teherautóval elhozta a holttesteket a lakótelepre, majd tovább szállították őket a rákoskeresztúri Újköztemetőbe.

A 60. évfordulóhoz közeledve a kilenc pongráctelepi srác elhalálozásával kapcsolatban is sikerült találnunk egy közvetlen szemtanút, Konyher Józsefet, aki ott volt a kézifegyve-res pongráctelepi fiatalok között, és túlélőként 1956 óta külföldön él. Szeptemberben sikerült telefonon beszél-getnünk vele, de sajnos – érthetően – nem szívesen emlékezett vissza 1956. november 6-ára, ráadásul elmondása szerint nem sokkal később idegössze-roppanást kapott, és azóta eltemette magában a múltat.

Elmondása szerint ő hatodmagával ment a mezőgazdasági kiállítás területére, hátha valamit el tudnak hozni. Azonban szinte egyből orosz katonákba botlottak, akik lefegyverzés után falhoz állították a hat pongráctelepi fiatalt. Ők ösztönösen próbáltak menekülni a kivégzés közben, de négyen rögtön meghaltak, egy srác, Török László, aki a legmesszebb állt, két lőtt sebe ellenére is el tudott szaladni. Visszaemlékezőnk is megsebesült a karján, de összeesve rádőlt egy meghalt társa, így az oroszok őt is halottnak nézték. A szovjet katonák elvonulása után a két sebesült túlélő elvergődött a Bajcsy kórházig, ahol szétváltak útjaik, és elbeszélőnk már másnap elindult az osztrák határ felé. Sajnos a négy szeme láttára kivégzett társa közül is már csak Illés Béla és Drexler Ottó nevére emlékszik, mivel a hatfős csapatuk alkalmilag állt össze, nem ismert mindenkit közvetlenül. Szerinte Drexler Ottóval egy házban (a régi 11. épület-ben) lakott a másik két kivégzett fiatal, de őket nem ismerte, csak annyira emlékszik, hogy egyikük neve talán Ferenc volt (14 év körüli srác lehetett), másikuknak pedig Pocok volt a beceneve, és mintha lengyeles családneve lett volna.

Ez minden, amit el tudott mondani a külföldön élő túlélő, vagyis még mindig sok a tisztázandó körülmény a kilenc pongráctelepi kézifegyveres fiatal halálával kapcsolatban, bár valószínűleg már sosem sikerülhet ez teljesen.      B. A.

 

 

Ballada a kilenc lelőtt fiúról

(Bíró Gáspár verse, 1964)

Mottó:

„ A külvárosban minden olyan sivár! Rideg és szürke; nincs itt semmi zöld!

A kockakövön nem nyílik a virág, de a kő alatt ott az Anyaföld! „

 

Utcasarkon zsebre dugott kézzel

egy öreg vagány balladát mesél;

elszívott csikk szája szegletében,

s hajába  néha beletúr a szél…

 

– Kilenc fiú – mind telepi srácok-

útnak indult egy szép nap hajnalán…

(Mindig emlékezni fogok rájuk!

Most is róluk szól ez a balladám…) –

 

– Orosz tankok vonulnak a téren;

acél csövükből halál les feléd!

Ne menj fiam, fiatal vagy, kérlek!

Meg sem érted még életed felét! –

 

– Barátom hív: megyek vele én is!

Tétlenül ülni nem tudok, anyám!

Félek nagyon – el kell menni mégis;

fegyvert kell fogni, hogyha hív hazám!-

 

– Gyere pajtás; csend van most a téren;

gyáván lapulni többé nem szabad!

Vágjunk át a villamos-töltésen:

arra vonult el egy orosz csapat… –

 

Este van már – talán örök este…

Anyja virraszt aggódva, magában,

kamasz fiát késő estig leste;

gyertyafénynél  – az üres szobában…

 

– Ingemre folyt pajtásomnak vére,

(hű barátok voltunk mindhalálig!)

az én vérem pedig az övére,

s most itt fekszünk: holtan, mind egy szálig…-

 

Didergő fák ágai a szélben

mint géppuska-golyók; úgy  kopognak.

Kilenc szép szál fiú kiterítve,

holttestükre virágokat szórnak…

 

Nemrég múlott a halottak napja,

a gyertyák még csonkjukig sem égtek,

kopott ruhás, megtört szívű anyja

halott fia sírja mellett térdel..

 

Nincs már könnye: elapadt a kútja,

csupán imáját ismételgeti,

a szíve nem, csak az esze tudja,

hogy fiát többé nem ölelheti…

 

Bús gázlámpa elrévedt világa

pislákol a végtelen sötétben,

meredt szemmel keresi – hiába!

pesti srácok nyomait a téren…

 

Utca sarkán zsebre dugott kézzel

egy öreg vagány balladát mesél;

apró könnycsepp szeme szegletében,

s hajába  néha beletúr a szél…

Pongráctelep 1956. novemberében szovjet katonák által lelőtt áldozatai

Drexler Ottó, 22 éves, honvéd

Illés Béla, 23 éves, honvéd

Komanovics Iván, 16 éves, munkás

Kőváry Ferenc, 17 éves, tanuló

Lázár Miklós, 21 éves, honvéd

Lepedát Veronika, 26 éves, munkás Lukovszky József, 19 éves, munkás

Marcsik József, 16 éves, munkás

Pék János, 20 éves, munkás

Potoczki Ferenc, 17 éves, munkás

 

Pongráctelepről a Prima Primissima jelölésig – Interjú Marót Mikóssal

Szeptemberben jelölték Prima Primissima díjra a klasszika filológus, orientalista dr. Maróth Miklóst, aki a Pongrác-telepen nőtt fel, és tudományos tevékenysége mellett  meg-alapította a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, valamint a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke is volt. Decem-er elején fog kiderülni, hogy a Magyar tudomány kategó-riában ki kapja az „egészen kiváló, a legjobb” jelentésű díjat, de november végéig Közönségdíjat is meg lehet szavazni sms-ben. A jelölés kapcsán a 6-7. oldalon olvas-ható interjúnk Maróth Miklóssal, sok pongráctelepi vonatkozással. Aki szívesen szavazná rá, 11-es kódot küldjön (nem emelt díjas) sms-ben a 06-70-707-7000 telefonszámra.     (részletek: www.primissima.hu/szavazas)

GYERMEKKOR A PONGRÁCTELEPEN

Ön három évvel a Pongráctelep felépítése után született, és kisgyermekkorában költöztek ide családjával, a régi számozás szerinti 15. épületbe. Hogyan, honnan költöztek lakótelepünkre?

Én Budapesten születtem, de a világháború vége felé szüleim a nyugati határszélre költöztek, a két húgom már Muraszombaton és Szombathelyen született. A lebombázott pesti lakásunkba nem költözhettünk vissza, viszont édesanyám egy építőipari tervező vállalatnál dolgozva megtervezte a Pongrác úti lakótelep teljesen lebombázott 15. épületének belső újjáépítését, és ezért kiutaltak nekünk ott egy lakást. Ez afféle „élmunkás” ház volt, ahol az átalakítás során a lakótelep többi házának kislakásainál nagyobb lakásokat alakítottak ki, két szobával, konyhával, fürdőszobával, kamrával, vécével. Édesanyám haláláig itt lakott, majd a kisebbik húgom költözött vissza ide, úgy hogy azóta is családunké ez a pongráctelepi lakás.

Általános iskolába ide járt? Ha igen, megosztana valamilyen jó-rossz emléket?

Az első évemet a lakótelepi iskolában jártam ki, emlékszem Zakariás Katalin tanítónőre, és hogy akkoriban még sok gyerek járt a szomszédos Auguszta-telepről is a pongráctelepi iskolába. Egy Varga nevű osztálytársamra különösen emlékszem az Augusztáról, aki nagyon szegény cigány családban egyedül kezdett zenélni, és amikor én még gimnáziumban „szórakoztam”, ő már saját magát tartotta el klarinétozásból különböző zenekarokban. Egyébként Moldova György családja is az Augusztáról költözött a Pongráctelepre.

A középiskolát a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el – milyen volt hazajárni a kollégiumból a Pongráctelepre?

Akkoriban nem engedtek haza minket, kollégistákat minden hétvégén, mint manapság, hanem augusztus végétől karácsonyig Pannonhalmán voltunk, csak december 24-én mehettünk haza egy hétre és húsvétkor egy hétre. Persze, akkoriban még szombaton is volt tanítás, tehát lehetőségünk sem nagyon lett volna hétvégenként hazajárni. De én szerettem ott lenni, az egy más miliő volt, az 50-es évekhez képest szabadabb légkörrel és nagyon színvonalas oktatással.

Gyermekkorát hogyan élte meg a Pongráctelepen, focizott, bandázott a lakótelepi gyerekekkel?

Nem nagyon jártam le az utcára, mert inkább olvasni szerettem és könyvből fejleszteni a sakktudásomat; a focihoz meg ügyetlen voltam. Viszont emlékszem arra, hogy a házunkban a mai viszonyokhoz képest nagyon összetartó lakóközösség volt, egy időben két ház közötti részen közös kertészkedés is folyt, a felnőttek néha engedték, hogy én öntözzek slagból. Szüleim sokszor elvittek a moziba, igaz inkább operafilmekre, mivel édesapám az Operaház énekese volt, de én azóta is szeretem az operákat. Később, iskola után magamtól is beültem mozifilmekre, bár a lakótelepi mozit csak később [1954-ben] nyitották meg. Még az is megmaradt bennem, hogy a vasúti töltés mellett lakva, rendszeresen láttam szovjet vasúti kocsikban szabadságra hazatérő orosz katonákat, akik cigit dobáltak ki az a vonatablakból a töltésre felszaladó lakótelepi gyerekeknek.

Emlékszik az 1950-es, 1960-as évekből érdekes pongráctelepi emberekre, sztorikra?

Hogyne, például a körzeti orvosok megmaradtak bennem. Először egy Udvardi nevű orvos volt, aki állandóan rádióamatőrködött, inkább műszaki érdeklődésű volt, és valahogy nem volt benne lelkesedés az orvosi hivatás iránt. Rendesen végezte a dolgát, de egyfajta kívülálló tartózkodással; emiatt kevésbé is kedvelték a helybeliek. Majd évekig a neves kutatóorvos Huzella Tivadar fia volt a körzeti orvos, aki nagyon lelkiismeretesen dolgozott a lakótelepen. Ha egy idősebb beteget látogatott meg az otthonában, akár fel is hozta a tüzelőt a pincéből, begyújtott, így volt, amikor annyira elcsúszott a vizitálásával, hogy az utolsó betegéhez este tízkor kopogott be. Utána pedig egy fiatal, szimpatikus doktornő dolgozott, aki megértő volt velem, amikor, már egyetemistaként egyszer elegem lett a folyamatos intenzív tanulásból és egy kis pihenőt kértem… Emlékszem még az olimpiai bajnok bokszoló Török Gyulára is, aki a velünk szomszédos, 14-es épületben lakott.

A 60. évforduló kapcsán adódik a kérdés: hogyan élte meg gyermekként 1956-ot a Pongráctelepen?

Kisgyerekként nem sok mindenre emlékszem, de volt a házunkban két suhanc, akik beálltak nemzetőrnek, bár nekem úgy tűnt, hogy inkább csak a felhajtást élvezték. Nem sokkal a forradalom leverése után pedig egyszer a Pongrác úton a Mázsa tér felé gyalogolva láttam egy fiatalt, akiről hallomásból tudtam, hogy a testvérét lelőtték az oroszok, és akkor éppen részegen kísérték haza, sajnáltam szegényt.

EGYETEMI TANULMÁNYOK, TUDOMÁNYOS KARRIER

1961-ben érettségizett a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban – ez hátrányt jelentett az egyetemi felvételinél?

Igen, a sikeres vizsgáim ellenére elsőre nem is vettek fel az egyetemre, ezért egy évet dolgoztam a kőbányai EVIG gyárban, ahol utólag mulatságos, hogy villanymotorokat szereltem össze, pedig a gimnáziumi fizika órákon egyáltalán nem szerettem a villanymotorokról tanulni. Egyébként nincsenek rossz emlékeim a gyárból, bár egyszer tripla műszakot is kellett vállalnom, de fiatal voltam, elbírtam. Akkoriban még látszott, hogy az államosítás előtt Siemens gyár volt az EVIG, mert én még háború előtti, eredeti Siemens tervrajzok alapján szereltem a villanymotorokat.

1962-től az ELTE-n arab-latin-görög szakon kezdett tanulni – honnan jött ez a párosítás?

Engem az arab nyelv érdekelt eredetileg, mert a gimnáziumban nagyon megfogott, hogy az ókori görög kultúrát átvették, lefordították az arab tudósok és tőlük, rajtuk keresztül került vissza a klasszikus kultúra a középkori Európába. De éppen abban az évben jött egy minisztériumi rendelet, hogy aki orientalista akar lenni, három szakot kell felvennie, ezért választottam az arab mellé a latint és a görögöt.

Az 1960-as, ’70-es években a Bagdadi Egyetemen is tanult, asszírológia szakot is végzett az Eltén, a Bécsi Egyetem is tanulhatott Harmatta János professzor Herder-ösztöndíjával. Az 1980-as években Leningrádtól az amerikai Harvard Egyetemig megfordult vendégkutatóként. Mi mindent tanult, kutatott ezeken az egyetemeken, tudományos intézetekben?

Engem mindig, mindenhol az érdekelt, azt kutattam, hogyan hatott a klasszikus görög kultúra a középkori iszlámra. Igyekeztem minden lehetőséget megragadni a külföldi tanulásra és kutatásra, hiszen a kelet-kutatás igazából nem művelhető csak Magyarországról, ez egy nemzetközi tudomány, amiben alapvető a nagy, tudományos nyelveken publikálás, és a más országokban felhalmozott forrásgyűjtemények kutatása. Az ehhez szükséges nyelvtudás megszerzéséhez a legjobb lehetőséget természetesen a külföldi ösztöndíjak adták.

Van jelentősége napjainkban a klasszikus görög gondolkodás közel-keleti továbbélésének?

Azt nem mondanám, hogy van továbbélés a napjaink közel-keleti kultúráiban, de lehetne. A mai európai kultúra alapját ugye a klasszikus görög kultúra képezi, és ez az antikvitás beszűrődött a kora középkori iszlámba is. Erre jó példa az, hogy a görögök szerinti négy fő erény: a bölcsesség, bátorság, mérsékletesség és igazságosság felbukkan az arab filozófiában és az iszlám vallásában is; és a középkori keresztény filozófusok is az arab fordításokon, muzulmán tudósok művein keresztül vették át a „négy sarkalatos erény” tanát, kiegészítve a kereszténység hit, remény, szeretet erényeivel.

OKTATÁS- ÉS TUDOMÁNYSZERVEZÉS

Az 1990-es években gyakorlatilag Ön alapította a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet és a bölcsészkar első dékánja lett – miben más egy katolikus egyetem az állami intézményekhez képest, miért volt szükség ilyet alapítani?

Az egyetem létrehozását én szorgalmaztam, de végül sikerült közös erőfeszítéssel egy alapvetően új szemléletű felsőoktatási intézményt alapítanunk. Ehhez az elsődleges motivációm természetesen az volt, hogy én egy katolikus gimnáziumban tanultam, ami akkoriban eléggé kilógott az oktatási rendszerből. Pannonhalmán nagyon színvonalas oktatás volt már az én időmben is, ahol még a matematikához tehetségtelen tanulók is képesek lettek ötösre érettségizni. Tapasztalataim szerint az állami felsőoktatási intézmények tanári karában erős a klikkesedés, ami miatt sok tehetséges diáknak nincs lehetősége egyetemi szakmai karrierre. Ezenkívül saját meglátásom, hogy a magyarországi felsőoktatásban a helyszűke miatt nem annyira a tanulási igényekhez, hanem inkább a rendelkezésre álló helyiségekhez igazodik az egyetemi oktatás – az előadótermek hiányában kevés előadás miatt, és a kis szobákhoz igazodva meghirdetett a sok szeminárium során a diákok elvesznek a részletekben és nem alakul ki egy átfogóbb tudományszemléletük. Amikor kialakítottuk Piliscsabán a Pázmány Egyetem kampuszát, ott kiemelten foglalkoztam a gazdaságos és tanulási igényeket kielégítő infrastruktúra kialakításával.

2002-től az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete igazgatója – közelebbről mivel foglalkoznak itt, mi a Közel-Kelet kutatás jelentősége Magyarországról nézve?

Magyarországon az orientalista, kelet-kutatás a múlt században nagyon szűk keresztmetszetben zajlott, régebben volt egy-két nemzetközi hírű tudósunk, de tanítványuk alig, mert nem biztosítottak hozzá kereteket, így a minőségi szakmai utánpótlás sem volt megalapozva. Az Avicenna Intézet a kutatási infrastruktúrájával próbál egy szélesebb alapozásra építeni, hogy Magyarországon újra nemzetközi színvonalú közel-keleti kutatást lehessen kifejteni, alapvetően az iszlám világra fókuszálva, arab, perzsa és török területen.

Magyar és külföldi tudományos társaságok tagja, vezetője. Ennyi szervezeti elfoglaltság mellett jut még ideje, energiája tudományos kutatásra, egyetemi oktatásra?

A nemzetközi szervezetekben is van titkárság, amely a napi feladatokat ellátja, így a választott tisztségviselőknek inkább az elvi irányítással kell foglalkozniuk. (Persze, ott is vigyázni kell, hogy az adminisztráció ne gyűrje maga alá a tisztségviselőket.) Továbbá az Union Académique Internationale (Nemzetközi Akadémiai Szövetség) elnökeként több sikeres, nemzetközi együttműködésen alapuló programot tudtam tető alá hozni. Ez megelégedettséggel töltött el.

1995-től a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja, 2004-től rendes tagja, 2008-tól 2014-ig társadalomtudományi alelnök, 2014-ben harmadmagával indultak az elnökválasztáson, végül Lovász László lett az elnök. Vannak még tudományszervezeti ambíciói, elképzelései a jövőre nézve?

Akkoriban komolyan érdekelt az MTA átszervezése, ma már nem. Az előző elnök, Pálinkás József a maga természettudományos szemléletével szerintem túlzásba vitte a racionalizálást, a 2014-es elnökjelölti programommal ezeket a túlzásokat nyesegettem volna vissza, egy normálisabb működést megcélozva. Az akkor megválasztott Lovász László kiváló matematikus, de szerintem hajlamos az MTA-t az elméleti matematikusokra jellemző „konstruált világként” kezelni, így valójában nem változtatott a megörökölt helyzeten.

Felkérés esetén vállalná, hogy tudós köztársasági elnökeink (Mádl Ferenc, Sólyom László) nyomdokaiba lépjen?

Egy ilyen komoly, nagy megtiszteltetésnek számító felkérésről szerintem mindig az adott élethelyzetben kell dönteni, de ha elgondolkozom azon, hogy az alapvetően csak jelképes funkciójú magyar államfői pozícióban, a reprezentálással együtt járó kényelmes „semmittevésen” túl hogyan lehetnék mégis az ország javára, akkor az orientalista kutatásaim során megszerzett nyelvtudásommal és kiépített nemzetközi kapcsolatrendszeremmel talán mégis tudnék a hazám javára tevékenykedni. De ennél is fontosabb szempont lenne számomra egy ilyen felkérés mérlegelésekor, hogy államelnökként képes lennék-e elősegíteni a konszenzusra törekvést az alapvető kérdésekben a jelenlegi nagyon megosztott, ellenséges hazai pártpolitikai rendszerben. Ezzel kapcsolatban van egy számomra szimpatikus példa Finnországból, ahol a köztársasági elnök kiélezett vitahelyzetben olyan sajátos, a finn hagyományokon alapuló módszert alkalmaz a konszenzus elősegítésére, hogy meghívja az egymással végletes nézetkülönbségben lévő pártpolitikusokat az államfői palota házi szaunájába. A gőzfürdőben aztán lelkileg is pőrék lesznek a politikusok; abban a környezetben egyszerűen nem viselhetik tovább a politikusi páncélt, és a közös szaunázás végére valahogy mindig sikerül egymással megállapodniuk…

PONGRÁCTELEP MAI SZEMMEL

Zárszóként visszakanyarodva lakótelepünkhöz, egyik testvére ma is abban a lakásban lakik, ahol együtt felnőttek. Így bizonyára időnként „haza” látogat, ilyenkor milyen érzés a mai Pongráctelepen járni?

Tavaly egyszer sokat vártam az utcán a testvéremre, és akkor figyeltem fel arra, hogy sokkal színesebb lett a lakótelep, az elmúlt évtizedek szürkeségéhez képest. Persze, felnőtt fejjel visszatérve a gyermekkorom helyszíneihez, valahogy olyan érzésem van, hogy minden „összement”, a lakást, a házakat, a lakótelepet sokkal nagyobbnak láttam kiskoromban. Én ma is értékelem itt a sok zöldet, hogy kifejezetten jó levegő van és csend, mert alig van forgalom; a vonatok zaja engem sosem zavart. Igaz, gyerekkoromban időnként, ha olyan volt a széljárás, a lakótelepen is lehetett érezni a nagytétényi hizlaldák szagát… Szerintem az is egy jó tulajdonsága a lakótelepnek, hogy a vidékies elhelyezkedése mellett is közel van a belváros. Talán boltokból van most kevés. A gyermekkoromban jellemző lépcsőházi, lakóházi közösségi összetartás talán már nem olyan jellemző a lakótelepen a mai, elidegenedett világban, de húgomat látogatva, manapság is (örömmel) látok jószomszédi viszonyokat a társasházában.

 

KÖZMEGHALLGATÁS

A Kőbányai Önkormányzat Képviselő-testülete megtar-totta szokásos éves közmeghallgatását 2016. november 17-én a Kőrösiben. A nyilvános fórumon Kovács Róbert polgármester évösszegző beszámolója után a résztvevő kőbányai lakosok, közös képviselők feltehették kérdé-seiket, jelezhették észrevételeiket, panaszaikat az önkor-mányzat és háttérintézményei képviselőinek.

A polgármester előadásából többek között kiderült, hogy sajnos Kőbánya minden részében folyamatos probléma az illegális szemetelés, ami ellen nehéz eredményesen küzdeni, de a fejlesztés-bővítés alatt lévő Kőbányai Közterület-felügyelet immár 24 órában hívható a
30/ 606-4712 telefonszámon, elősegítendő a tettenérést.

Ezenkívül a résztvevőknek osztogatott önkormányzati kiadványban a 2016. évi fejlesztések, felújítások között két pongráctelepi beruházást is találtunk: a Gyöngyike Óvodában sószobát alakítottak ki 505 ezer Ft költségből, illetve a Bárka Gyermekek Átmeneti Otthonában terápiás szobát alakítottak ki összesen 1.011 ezer Ft értékben.

Pongráctelep környékével kapcsolatban több, jövő idejű tervről hallottunk. Az Egészségház leromlott állapotán az önkormányzat nem tud segíteni, mert ez állami fenntartású intézmény, de mivel a szakmai javaslatok szerint felújítás helyett jobb lenne új épületbe költöztetni az Egészségház rendelőintézetét, az erről folyó ötletelésben az önkor-mányzat már felajánlott egy saját telket a Bajcsy Kórház közelében. A Mázsa téren hosszú évek óta üres, gazos telkeket ezekben a hetekben vásárolja meg a kerületi önkormányzat, a tervek szerint legvalószínűbb, hogy uszodát létesítenének itt, 50 méteres medencével. A köz-meghallgatáson a MÁV pályavasúti igazgatóságát képvi-selő úr elmondta, hogy szintén mostanság zajlik  Zugló, Kőbánya-alsó és Kőbánya-Kispest vasútállomások teljes körű felújításának előkészítése, várhatóan 2018-ban adnák át a nagyon korszerű és szép Mázsa téri vasútállomást. A volt Északi Járműjavító területén az Eiffel-csarnokot 2017-ben építik át az Operaház háttérbázisává; míg a Népligetről kormányhatározat van kidolgozás alatt, amely sport-szabadidős célt adva próbálna életet lehelni a most eléggé céltalan, ezért kihasználatlan és riasztóan kihalt közparkba.

Lakossági kérdésre a Kőkert vezetője tisztázta a „zöld zsákok” helyzetét. A lakossági területeken felhalmozódó zöldhulladék (lomb, kaszalék, lenyírt fű) elszállítását egyrészt az FKF Zrt. is vállalja, az ő ügyfélszolgálati irodáiban vásárolni lehet céges zsákokat; másrészt a Kőbányai Önkormányzat ügyfélszolgálati irodáján a kőbányai ingatlantulajdonosok 5 zsákot igényelhetnek ingyen, amiket viszont a Kőkert Kft. szállít el.

A Pongrác Egyesület az alábbi kérdéseket sorolta fel a rendelkezésre álló 3 perces időkeretben:

A régi 1. és 11. épületek (ma Csilla utca 10. és Salgótarjáni utca 63. társasházak) közötti négyzet alapú füves térség sokak által kikoptatott két átlós ösvényének leburkolása a Kőkert Kft. maradék anyagaiból.

A Salgótarjáni utca 49. társasház előtt lévő gazdátlan beton kaspókkal tegyen valamit a Kőkert Kft.

A Kis-Pongrác projekt ötéves fenntartása miatt idén megtartott kertészeti bejárás milyen eredményekkel járt?

A térfigyelő kamerák a Salgótarjáni utcában mennyire látnak rá a kocsiból, sőt teherautóról illegálisan szeme-telőkre?

A Salgótarjáni utca Pongrác úti végén, a villamosmegálló lépcsőjéhez lehetne zebrát felfesteni?

A fenti kérdésekre válaszul az önkormányzat részéről Kovács Róbert polgármester helyszíni bejárást és lakótelepi egyeztető fórumot javasolt, aminek készséggel állunk elébe.

 

OLVASÓI LEVÉL

Kérdésem, hogy miért nincs egyes társasházaknak szelektív (kék és sárga) kukájuk? Szerintem azért van az én társasházam előtt olyan sok szemét, mert a szomszéd háznál nincsenek szelektív kukák, és valahová az ottani lakók is tennék a szemetüket.

Válasz: a kék és sárga szelektív kukákat az FKF Zrt. elvileg kötelező szolgáltatásként telepítette 2014-ben, heti egyszeri ingyenes ürítéssel. Azonban a speciális kukás-autók csak a tényleg papírral megrakott kék, illetve csak fém- és műanyag hulladékkal tömött sárga kukákat ürítik. Márpedig a szomorú hazai társasházi valóságban sokszor nemtörődöm módon mindenféle háztartási szemetet is belepakolnak a lakók a szelektív kukákba, illetve a Pongráctelepen, mivel a nyílt utcán vannak a kukák, akár bárki arra járó bele szemetelhet. Ezért vannak egyes társasházak, akik a több havi rossz tapasztalatok után inkább elrakták a szelektív kukáikat, minthogy a nem rendeltetésszerű használat miatt a kukásautó helyett a háztartási kukába ürítsék a kék-sárga edények tartalmát. Konkrét társasházak esetében a közös képviselőnél lehet érdeklődni.

TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ

Tetszetős kerámiatáblával és oklevéllel jutalmazta idén is a Kőbányai Önkormányzat a legszebb kerületi kerte-ket, balkonokat, portákat. A Tiszta udvar, rendes ház, a Virágos Kőbányáért, illetve a Tiszta, rendezett Kőbányáért elismeréseket október 24-én Kovács Róbert polgármester és az önkormányzati körzetek képviselői adták át a Kőrösi Művelődési Központban, többek között a Csilla utca 5., Pongrác út 9. VII. és XVII. társasházak közös képviselőjének, valamint sikeresen újrázott a Csilla utca 3. társasház is. Gratulálunk a pongráctelepi kertészkedő lakosoknak, akik saját munkájukkal is hozzájárulnak lakótelepünk állapotának, szépségének javításához.

 

Vagyunk! Pongráctelep hangja – 5. szám, 2016. november

rendszertelenül megjelenő ingyenes lakótelepi hírlevél

kiadja: Pongrác Egyesület, szerkesztő: Bánó Soma

postacím: a Pongrác Közösségi Ház bejárata előtti postaláda

1101 Budapest, Gyöngyike utca 4.   web:  www.pongractelep.hu

e-mail: pongractelep@gmail.com