A Kőbányai Hírek decemberi számában olvashatunk egy színes karácsonyi helytörténetet Törpényi Lajostól, aki 5 éves korától, a lakótelep felépülése óta lakik Pongráctelepen. Az alábbi kép alatt kimásolva is olvasható a cikk teljes szövege, nagyon érdekes.
A lelőtt katonaló húsa barnára színezte a levest, de a fasírt igen jó volt belőle – emlékszik vissza a 82 éves Törpényi Lajos nyugalmazott nyomdász és könyvrestaurátor élete legdrámaibb karácsonyára, az 1944-esre. A Pongráctelep légópincéiből előmerészkedők félve ugyan, mégis áhítattal énekelték a Mennyből az angyalt a Szent László-templomban.
Szenteste elmaradt a bombázás, ami az év folyamán amúgy rendszeres volt. A sziréna hallatán mindenki a pincékbe menekült a Pongráctelepen is, ahol a lakók egymás hegyén-hátán próbálták átvészelni a légiveszélyt. A környéken két házat is leromboltak a bombák, de Törpényiék négyemeletes tömbje megúszta. Csak a 18-as villamos [Szerk.: 1957-ben cserélték meg a 28-as és 37-es villamosok útvonalát, addig a 28-as járt a Salgótarjáni utcában] közeli töltéséből harapott ki egy jókorát az „égi áldás”, a sínek felfelé meredeztek a bombatölcsér szélén.
A környéken szegény emberek éltek. Többségük a felszámolt Auguszta-nyomortelepről került az 1939-ben épült szociális lakásokba. Egyszerű munkásemberek voltak és nagyon összetartók – emlékszik vissza Lajos bácsi. A háború és főként az ostrom alatt az itt élők leginkább étellel segítettek egymáson, ki mit tudott szerezni. 1944 karácsonyára készülve az emberek nemcsak a lakásaikban állítottak fát, de egy közöset a pincében is, ha ott kellene ünnepelniük. Nem volt könnyű ételhez jutni, de nem is volt lehetetlen. Minden gyereknek jutott egy-egy labda, könyv, cukorka vagy csokoládé, és bármilyen meglepő, előfordult narancs és banán is – meséli Lajos bácsi.
Az ellenség kegyes volt, ’44. december 24-én nem támadott. Az akkor 10 éves Lajoska nagyapjával és édesanyjával a lakásukban ünnepelt. Édesanyja pogácsát sütött, azzal kínálta a környékbelieket, akikkel együtt vonultak éjféli misére. Az itteni emberek szerették egymást, mindenki ott támogatta a másikat, ahol csak tudta. Ezek voltak a vihar előtti utolsó csendes és emelkedett pillanatok.
Aztán hamar felpörgött az orosz hadigépezet, és a kőbányaiak ismét a pincékbe szorultak. A zsúfolt helyiségbe csak a csatazaj hangja jutott le, valamint az az orosz, aki berontott, a mennyezetbe eresztett egy sorozatot, elvette a karórákat és ékszereket, majd távozott. Amikor a front végül áthaladt felettük, a család felmerészkedett. Halott magyar, német és szovjet katonák fagyott teste hevert az utcákon, a gyerekek mellettük szánkóztak le a töltésről. Abszurd jelenet lehetett, de a háborús nemzedék hozzászokott.
A háromnapos szabad rablás után már főbelövés járt annak az orosz katonának, akit bűncselekményen értek. Az akkor kiskamasz Lajos bácsi egy ilyen jelenetnek is fültanúja volt, szemtanúja csak azért nem, mert anyukája eltakarta a szemét.
Az asszonyok közös kondérban főzték a zabkását, és kenyeret sütöttek a közösségi mosókonyhában. Már azt hitték, elmúlt a veszély, amikor Lajoska a nagyapjával belesodródott egy civilekből álló fogolycsoportba, akiket „málenkij robotra” hurcoltak. – Szerencsénkre nagyapa túl öregnek, én pedig túl fiatalnak minősültem, így azt mondták nekünk: „pasli damoj” (menjetek haza). Az utcán találomra összefogdosott szerencsétlen emberek közül évek múltán csak kevesen tértek vissza. De mi megúsztuk ép bőrrel ’44 karácsonyát, úgyhogy ez volt a legnagyobb ajándék a Jóistentől a számunkra.
Forrás: Kőbányai Hírek