Idén volt száz éve a trianoni békeszerződés elfogadása és aláírása, mellyel a történelmi Magyarország elvesztette területének és népességének mintegy kétharmadát, valamint a magyar nemzet egyharmada is a trianoni határokon túl rekedt, a velük ellenséges utódállamok fennhatósága alá kerülve. A nemzeti tragédia évfordulójának kapcsán folytat intenzív és rendkívül szerteágazó történeti kutatásokat az MTA-Lendület Trianon 100 kutatócsoport, akik folyamatosan publikálják eredményeiket a honlapjukon, könyveket jelentetnek meg, konferenciákat szerveznek, stb. Történelmi adatbázisokat is találunk ezen az oldalon, pl. aki tudja (családi történetekből), hogy valamelyik nagyszülője, dédszülője trianoni menekült, jó eséllyel megtalálhatja itt, hogy mikor és hol lépett be a mai Magyarország területére, honnan menekült, mi volt a foglalkozása.

Ma este a Kőbányai Helytörténeti Gyűjteményben tartott előadást a kutatócsoport vezetője, Ablonczy Balázs, a koronavírus járványhelyzet miatt sajnos csak zárt körben, de internetes élő közvetítéssel. Az előadásról készült videó csak pár napig nézhető meg a Kőrösi Kulturális Központ Facebook oldalán. Mi nagyon ajánljuk mindenkinek a szűk egyórás előadás megtekintését, mert teljesen új szempontok szerint láttatja a magyar történelem egyik legnagyobb sorsfordító eseményét. Az előadás exkluzivitása miatt alább mi is igyekszünk összefoglalni a lényegét, különös tekintettel az előadás végén bemutatott kőbányai vonatkozásokra, a Pongrác út 17. szám alatti “másik” Pongráctelep helytörténetére.

Az előadás címe “Ismeretlen Trianon: erőszak, gazdaság, menekülés, 1918-1921”. Ablonczy Balázs bevezetésként felhívta a figyelmet, hogy Trianon, mint történelmi trauma az elmúlt évszázadban, különösen a rendszerváltás óta, minden rossz metaforájává vált. Bár sokan “képben vannak” valamennyire a történelmi részletekkel, de ez az általános emlékezet, és nem utolsó sorban az elmúlt évszázad megannyi tudományos kutatása is alapvetően a diplomácia- és hadtörténetre van kihegyezve, kiegészülve a Teleki Páltól eredeztethető földrajzi szemlélettel, aminek egyes részleteire még sokan emlékezhetnek iskolai tanulmányaikból. (A trianoni békeszerződéssel Magyarország nem csak területének és népességének kétharmadát vesztette el, de gazdaságilag hasznosítható természeti erőforrásainak jelentős részét is, pl. szinte az összes fenyőerdőt, a vasérckészletek túlnyomó részét, stb.)

Azonban az előadása további részében Ablonczy Balázs az eseményeket új megvilágításba helyezve elsősorban a társadalom egyes csoportjainak tapasztalataira fókuszált – a területének, népességének és természeti erőforrásainak nagyobb részét elvesztő országnál vagy nemzetnél átérezhetőbb az egyes emberek által megélt korabeli trauma. Azt igyekezett bemutatni, miként élték meg a történeti Magyarország lakói a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és milyen összefüggések tárhatók fel a nagypolitikai döntések és dilemmák, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalatai között.

Amikor 1918 őszén összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, a történelmi Magyarország lakosságának első megrázkódtatása a háborús élmény volt. Ez elsőre meghökkentően hangzik, de hiába állt hadban a Monarchia 1914 óta, pár rövid idejű és kis területre kiterjedő orosz illetve román katonai betöréstől eltekintve, az otthon maradó lakosságnak 1918 végéig nem volt igazi és közvetlen tapasztalata a “Nagy Háborúról”. Négy éven keresztül elviselték a hátországi civil élet fokozódó nehézségeit (jegyrendszer, hadi cenzúra, háborús sérültek és rokkantak látványa, stb.), de ehhez képest váratlan megrázkódtatás volt a lakosságnak először a széthulló hadseregből hazatérő, talajt vesztett katonák erőszakoskodása, ami többnyire a háborús állapotokért felelősnek tartott helyi hivatalnokok (főleg a jegyzők) megverését jelentette, valamint fosztogatások és rablások terjedtek sok településen. Az 1918 végi erőszakhullámnak országszerte több halálos áldozata volt, mint az 1919/1920-as vörös- és fehérterrornak együttvéve. A halálos áldozatokon túl, áldozatnak tekinthetjük nem csak a megvert, kifosztott embereket is, de azokat is, akik kéretlen szemtanúként látták és traumaként élték meg az erőszakos eseményeket.

A rövid életű Tanácsköztársaság vörös terrorja és az azt követő fehérterror már az 1920-as évektől jól kutatott téma, az összesen mintegy 1500-1800 halálos áldozatuk száma viszont az ország népességéhez és nemzetközi összehasonlításban nem tűnik soknak. Például a harmadannyi népességű Finnországban szabályos vörös-fehért polgárháború zajlott le 1919-ben, mintegy 50.000 halálos áldozattal. Magyarországon viszont sajátos módon a vörösterror és a fehérterror egymást követve zajlott le, talán ennek az időbeli eltolódásnak is köszönhető a viszonylag mérsékelt számú halálos áldozat.

Minderre jött ráadásként a a csehszlovák, román és szerb katonai megszállás katonai erőszakoskodása, különösen a román hadsereg részéről (botozás, verések, kínzások, rablások). A megszállás 1919-es áldozatait eddig még nem nagyon kutatta senki, a jelenlegi adatok szerint több volt, mint a vörösterroré.

Az erőszak mellett szintén újszerű és traumatikus élménye volt a magyar nemzetiségű lakosoknak a kényszerű migráció az utódállamok által megszállt (majd a békeszerződéssel bekebelezett) országrészekből a trianoni Magyarország területére. Elsősorban állami alkalmazottak menekültek: vasutasok, postások, hivatalnokok, akikben nem bízott az utódállamok közigazgatása, és nem is esküdtek fel az utódállamok iránti hűségre. Ez olyan nagy arányú népességi mozgás volt, hogy a trianoni magyar állam – részben anyagi okokból, de a trianoni határokon túl rekedt magyar nemzetiségű régiók “kiürülésétől” is tartva – egy idő után már csak esetileg engedélyezte a trianoni menekültek “bevándorlását”. Sokan nem tudtak rokonokhoz költözni és állami munkahelyüket elvesztve jövedelmük sem volt lakhatásra, így teljes családok laktak hónapokig vasúti vagonokban nagyobb pályaudvarok mellékvágányain. Ilyen menekült vagonlakók éltek 1920-ban például Kőbánya-alsón is.

Az első világháború hadigazdasága után a trianoni békeszerződés szétzilálta a történelmi Magyarország, a földrajzi Kárpát-medence szerves gazdasági fejlődését, különös tekintettel a trianoni határokkal szétszabdalt régiók között megszűnt természetes gazdasági kapcsolatokra. Ennek ellenére a trianoni Magyarország viszonylag gyorsan kilábalt a gazdasági visszaesésből, az 1920-as évek végére az ország GDP-je (területarányosan) már meghaladta a Monarchia utolsó békeévének (1913) GDP-jét, jelentős részben a humántőke fejlődésének (Klebelsberg Kúnó iskolareformja).

De 1923-25-ben még így is hatalmas erőfeszítés volt a magyar állam részéről, hogy valahogyan civilizált lakhatáshoz juttassa a trianoni menekülteket, akik addigra a vagonokból már “átköltöztek” barakkokba. Budapesten több, Habsburg főhercegnőkről elnevezett, első világháború barakk-kórházat építettek át szükséglakásokká, de ezek tényleg szükségállapotú lehetőségek voltak – ilyen volt északi szomszédságunkban, a mai trolibuszgarázs és TEK-laktanya helyén volt Auguszta-telep, amit csak az 1950-1960-as években bontottak el. Ezért a magyar állam egy 300 millió koronás állami lakásépítési programot indított néhány vidéki városban, de főleg Budapesten.

A korabeli X. kerületben két ilyen lakótelep is épült, az egyik a ma már a VIII. kerülethez tartozó Stróbl Alajos (akkoriban Juranics) utcában, a másik pedig déli szomszédságunkban, a Pongrác út 17-ben. Ezen lakótelepek Trianon-központú kutatása még javában zajlik, ezért Ablonczy Balázs néhány régi fotó mellett még csak néhány kisebb megfigyelést és további kutatással megválaszolható kérdést, felvetést ismertetett. Például, bár eredetileg csak trianoni menekültek (mintegy 2.200 ember) költöztek be a Pongrác út 17. több, mint 500 lakásába, de az 1941-es népszámlálás lakásíveinek adatai szerint az 1930-as évek végén megindult egy észrevehető népességcsere. Ennek oka még nem kikutatott, Ablonczy Balázs itt meg is jegyezte, hogy nagyon híján vannak a Pongrác út 17.-hez kötödő személyes emlékeknek, nagyon örülne minden visszaemlékezésnek, naplónak.

Az eddigi kutatásokból már látszik, hogy a trianoni menekült lakosság élén társadalmi életet folytatott a lakótelepen, ugyanakkor észrevehető az írott forrásokból, hogy a Pongrác út 17. lakói kissé elveszettnek érezték magukat a lakótelepet építő állam és a fenntartást vállalni nem igazán akaró főváros között. Sok kutatási kérdés merült fel már eddig is, amivel már foglalkoznak a Trianon 100 kutatócsoportban. Ablonczy Balázs külön említette a “Menekültek Nemzeti Könyörgő Temploma” néven indult mai kápolnát a Pongrác úton, ami a trianoni menekültek lakótelepe által körülölelve sem tudott nemzeti zarándokhellyé válni, aminek szánták eredetileg.

Az előadás zárásaként Ablonczy Balázs felhívta a figyelmet, hogy a trianoni menekültek leszármazottai a mai magyar népesség egyharmadát is kitehetik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyen sokan Trianon emlékével kelnek-fekszenek, de biztosan rengeteg emberi történet van manapság is Trianonról, amiknek megismerése sokkal érzékenyebbé tehet minket a nemzeti tragédiánk iránt, mint az eddigi, inkább diplomáciaközpontú szemlélet.

Végül a “reklám helye”: az akadémiai Trianon-kutatócsoport elmúlt öt évének eredményeit is összegzi a mai előadás főcímét viselő kötet, ami Ablonczy Balázs szerkesztésében idén jelent meg. Akinek felkeltette az érdeklődését a mai előadásban felvillantott történelmi szemléletmód Trianonról, ajánlott ezt a könyvet is elolvasnia.