(Az alábbi cikk a Vagyunk! c. pongráctelepi nyomtatott újság 2021. októberi számából idemásolva.)
Nagypapa (Szabó József) festő volt, van tőle egy kis képem, de jobbára ablakok festéséből élt. Amikor építették a Pongráctelepet, akkor is ott festette az ablakokat, ezért megkérdezték tőle, hogy nem kell lakás neki? Mondta, hogy nem, mert van sajátja az Ihász utcában, de most fog nősülni a fia, neki jó lenne egy lakás… És nagypapa választhatott lakást az apámnak és anyámnak, így születtem én már a pongráctelepi IX. épület A lépcsőház első emeleti bérlakásába. Apukám szobrászművész volt, tőle is maradt egy szoborfej.
De nagymama közbeszólt, hogy a fiának nyugdíjas állás kell, ami az 1930-as években ritkaság volt, így elment a Beszkárthoz, ahol előbb ellenőr volt, majd villamosvezető. Az 1950-es években csinálták a közlekedési lámpákat a Blaha Lujza téri kereszteződésben, ami nagy újdonság volt a Keleti pályaudvar felől jövő vidéki embereknek. Apukám átmeneti munkája volt, hogy az EMKE sarkán az erkélyről napi 6 órában hangszóróval dirigálta a forgalmat és az embereket („tessék várni, amíg zöld lesz”), amit annyira „komolyan” vett, hogy tréfásan cifrázta a mondókáját, amivel egy idő után nagy népszerűségre tett szert. Ez a „dumaszínház” annyira híres lett, hogy ezt utánozták le Latabár Kálmánnal az Állami Áruház című film elején.
Anyukám háztartásbeli volt. Nagymamám kenyeret árult a Martinovics téri piacon. Eleinte anyukám helyettesítette a piacon, de egyszer a nagymama úgy megsértette, hogy nagyapám vett neki egy külön standot. Így anyám is kenyeret árult a piacon, krencliben hordták neki a kenyereket a környező kőbányai kenyérüzemekből: Kelemen utca, Cserkesz utca, Ónodi utca. A leghíresebb a Neumann-féle pékség volt, ott dolgozott Marosán György, aki innen kapta a Buci becenevét. Piac után sokszor anyukával felszálltunk a 32-es buszra, ami elvitt a Dagály strandig.
Amikor az 1940-es évek végén államosították a boltokat, anyukát átvette a Közért, és a pongráctelepi 11-es épületben lévő Tejcsarnokban dolgozott. Kék alapon Tej, tej-termék felirata volt, Puchernét váltotta anyukám. A tejet kannákból mérték ki, valamint tejfölt, lisztet, élesztőt, zsemlét, kiflit, császárzsemlét, kalácsot, nápolyit, húsvét idején maceszt is árult. Akkoriban sokgyerekes családok laktak ott, egy kétkilós kenyér egy nap alatt elfogyott…
Iskolába az első négy évben a MÁV-telepre jártam, aztán kerültem át a pongráctelepi általánosba. A MÁV-telepi katolikus templomba jártunk misére, áldozni. Ifjúkoromban sportoltam is, 100, 200, 400 méteren futottam az Előrében, utoljára 1964-ben a magyar bajnokságban, de akkor a zenét választottam, mert kellett volna még nőnöm vagy tíz centit, hogy eredményesebb legyek.
Az utcára nem engedtek le gyermekkoromban, így kimaradtam a bandázásokból, és megúsztam sok háború utáni balesetet, mint amikor töltényt találtak gyerekek, rárakták a villamossínre, és a villamostól felrobbant, az egyik gyerek belehalt… Én persze szomorúan néztem ki a lakásunk ablakából, hogy a többi gyerek szaladgált az utcán és rollereztek a gyárakból lopott csapágyakból eszkábált rollereken. Voltak a gyerekek között nagy csibészek, akik például, ha élelmiszerrel megrakott teherautó ment a Tomcsányi úton, szaladtak utána, és konzerveket dobáltak le róla.
Gyermekkoromban a Beszkárt sportpályája mellett volt, körhinta, stb. [a mai Főgáz telephely területén, kb. a Gyöngyike-Salgótarjáni saroknál]. A gáztelep melletti Beszkárt pályát telente fellocsolták korcsolyapályának, de óránként tartottak 10 perces szünetet, amikor hokizni lehetett rajta. Az iskola előtti tér másfél méterrel mélyebben volt, télen azon a kis, behavazott lejtőn csúszkáltak le a gyerekek, este is, mert a szomszédos VII. és XVII. épületek ablakaiból elég fény szűrődött ki a fehér hóra. A csibészeknek volt katonai csizmájuk, azzal kikeményítették a havat a csúszkáláshoz. Ez volt az egyetlen utcai szórakozás, amire leengedtek a szüleim.
Sok emberre emlékszem az 50-es évek Pongráctelepéről, például a XX. épületben (ma Csilla utca 2.) lakott Rehák István tangóharmonikás és egy jóképű cigány csellista, aki az Operaházban zenélt. A XVIII. épületben (ma Csilla utca 4.) laktak a Karsai testvérek: az idősebb Pista 1956-ban kiment Amerikába, de nem tudott ott fociból megélni. Az öccse, László Székesfehérvárra ment focizni, a válogatottban is játszott. A XVII. épületben a Bleha nevű osztálytársam nővére futó volt az Előrében, párizsi versenyre is kijutott, fotót közölt róla a L’Humanité. A lakótelepen volt egy híres cigánybőgős, akinek volt egy Ford Taunus kocsija, ami az I. épület (ma Salgótarjáni utca 63.) előtt parkolt, de senki nem nyúlt hozzá.
Pongráctelep 1956-os áldozatait is részben ismertem. Marcsik József egy csendes srác volt a XI. épületből, osztálytársam, nem is értem, hogy keveredhetett a társaságba, mert a többiek a VIII-IX-X. épületben (ma Salgótarjáni utca 47-49-51.) laktak: Kőváry, Potoczky, Illés, Komanovics. Tudták, hogy lehet ezt hozni, azt hozni, szépen szólva. Engem is hívtak, hogy „gyere Szabó, elmegyünk a vasúthoz, hozzunk sült tököt!” – Mondom, hogyne, hogy az én seggembe lőjenek sült tök miatt. Apám is egyetértett, hogy ne menjek sehova. Szerencsétlen haláluk ellenére is nálunk (Pongráctelepen) csöndes volt 56-ban, az oroszok be sem jöttek a telepre, csak átvonultak a Pongrác úton, ahol ment egy fiú, akinek átlőtték a sapkáját. A XIV-esben lakott, de nem jut eszembe a neve. Azokban a napokban kigyulladt a gáztartály, de nem robbant fel [a mai Főgáz telephely Zách utca felé eső részén volt a legnagyobb fővárosi gáztartó, 1989-ben bontották el]. Sok osztálytársam disszidált 1956-ban, aki szerte a világban élnek Amerikától Svájcig.
Ifjúkoromban sokat jártam a Csajkvoszkij parkba szórakozni, ahol az 1950-es évek elején megcsinálták a gyönyörű, nagy színpadot, nyárra, ahova minden szombaton az Operettszínház kivonult. Emlékszem, láttuk a Három a kislányt, Szabad szél – ez utóbbi zeneszerzője, Dunajevszkij is járt egyszer ott… Kiment a Kodály, és megkérdezte tőle: hát maga mit keres itt? Így tudtuk meg, hogy ő Dunajevszkij. A közönséget ingyenes buszok hozták-vitték messzebbről is. A szám nélküli buszok a Kápolna utcában és a Halom utcában álltak, mellettük ellenőrök, akik mondták, hogy ez a busz az Orczy tér felé megy, amaz amarra. Az emberek felszálltak, és menet közben bárhol megállíthatták a sofőrt, hogy szeretnének leszállni. Jártam a kőbányai mozikba is, emlékszem, ahogy a filmek kópiáit hátizsákban vitték a moziba, de néha nem értek oda időben, ezért vetítés közben elfogyott a szalag, félbeszakadt az előadás, amitől ment a fütyülés, a balhé…
Zenei pályafutásomat zongorával kezdtem, amit apám nővérétől örököltem, aki táncolt és énekelt is, fellépett az Erkelben. Aztán arra járt egy nemzetközi társaság, a Sing-Sing, belépett közéjük, bejárta velük a világot. Amikor hozzáment egy olaszhoz és a háború után Amerikába költöztek, rám hagyta az itthoni zongoráját.
Aztán papám ötlete volt, amikor bevonultam katonának, hogy az Egyesített Tiszti Iskola (ETI) fúvószenekarába kerüljek, mert akkor már szaxofonoztam és klarinétoztam is, de hála istennek, nem sikerült, mert akkor ott ragadtam volna, így nem lett volna lehetőségem külföldön zenélni.
A pánsípba akkor szerettem bele, amikor egyszer meglátogattam Charliék zenekarát, ahol Fülöp Ervin pánsípon eljátszotta Albinoni Adagioját, ami valami gyönyörűséges volt. Akkor nagyon belementem a megtanulásába, és azóta pánsípon muzsikálok többfelé az országban, néha külföldön is. Néhány éve a Pongrác Közösségi Házban is felléptem. 1968-ban költöztem ki Stockholmba. Egyszer a Thália Színházban zenéltem, és ott összejöttem egy nézővel, egy 1956-os disszidens zongoristával, aki kihívott Svédországba. Elhatározásomat megkönnyítette, hogy a Vörösmarty Gimnáziumból elég jól beszéltem németül és angolul, de így is elég nehéz volt megtanulnom svédül. Ezután Lidingöben (Stockholm mellett) laktam évtizedekig, ma is megvan ott a lakásom, de az 1990-es években visszaköltöztem Kőbányára, azóta is itt lakom.
