Sajnálatos módon vannak 1956-os áldozatai Pongráctelepnek, akiknek idén októbertől már két emlékművük van. A 2013 óta a Pongrác Közösségi Ház falán lévő márványtáblán a saját lépcsőházában (ma Salgótarjáni út 63. társasház) lelőtt Lepedát Vera és a mai Hungexpo területén lelőtt 9 pongráctelepi fiatal neve van felsorolva, nekik állít emléket a tábla fölött látható dombormű. A kilenc fiatalember halálának hozzávetőleges helyszínén, a Hungexpo főbejárata előtt pedig 2023. október 12-én avatták fel az ő külön emlékkövüket, mivel őket szándékosan kivégezte a magyar forradalom leverésére bevonult szovjet hadsereg. A hivatalos avatásról már beszámoltunk az itt olvasható cikkünkben, most pedig, haláluk 67. évfordulóján, a fotónk alatt közöljük az áldozatok jó részét ismerő egyik kortárs pongrácelepi lakos, dr. Bíró Gáspár az avatáson elmondott személyes visszaemlékezését.

Tisztelt Egybegyűltek, Tisztelt Ünneplő Közönség!

Amikor én ezt a felkérést – az ünnepi beszéd megtartását – elvállaltam, csupán egy cél vezérelt: méltó emléket állítani annak a kilenc, egyszerű származású, pongráctelepi fiúnak, pesti srácnak, akiket 1956 novemberében az akkori szovjet rendszer katonái kegyetlenül halomra gyilkoltak.

Ezek az események mára már történelmi emlékké váltak, hiszen 67 évvel ezelőtt játszódtak le.

Ha megengedik, szeretnék néhány szót szólni az akkori időkről, az akkori pongráctelepi életről.

Először is engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Dr. Bíró Gáspár, nyugalmazott kórházi főorvos vagyok. Az 1956-os forradalmi napokat a telep lakójaként éltem át. Ekkor kilenc éves voltam. Két bátyámmal aktívan részt vettünk a telep életében. A telepet a háború alatt építették alacsonyabb jövedelmű lakosok számára. A háborút követően sokféle náció kapott itt lakhatási lehetőséget: volt köztünk sok diplomás ember, vagy a korábbi úri osztályból származó, deklasszálódott család is, rengeteg munkásember, de néhány lumpen elem is. Mindenesetre a telep valódi közösségként működött: rengeteg gyerek volt, aki egyazon iskolába járt, egyazon tanároktól tanult, sokszor együtt sportolt, és szüleikkel együtt nagyon jól ismert a telepen mindenkit. Általánosságban elmondhatjuk, hogy jóindulatú és zömében felfelé törekvő emberek voltak a telep lakói. A közösség számon tartotta a jól teljesítő, tehetséges fiatalokat, és elítélte a rossz irányba haladókat.

El kell azt is mondanom, hogy igen nagy szegénységben éltünk. Zsíros kenyeret ettünk – ha éppen volt zsír; ha nem, akkor a megvizezett kenyeret kristálycukorba mártottuk; a cukros kenyér is hamar elfogyott. Ha valamelyikünk kapott egy almát, akkor a csutkáját elkértük; azt mi, a többiek ettük meg. Egyik alkalommal az egyik barátom pl. minden egyéb nélkül, egy fej meghámozott vöröshagymát rágcsált el, amikor játszani jött.

Ebben az állapotban ért bennünket az 56-os forradalom.

Budapest, az ország fővárosa szinte egy emberként harcolt a szovjet elnyomókkal. A vidék szintén, csaknem egy emberként állt a harcoló főváros mellé: a vidéki emberek teherautóra, szekérre rakták kevéske élelmiszereiket, és küldték a forradalmároknak, a „pesti srácoknak”.

Sajnos forradalmunkat és szabadságharcunkat hamar leverte a túlerő. Mi nem kaptunk a Nyugattól drága fegyvereket, csupán hamisnak bizonyult ígéreteket.

1956. november 6-án, azt követően, hogy november 4-én a szovjet hadsereg már lerohanta az országot, és már csak a megmaradt, apróbb, szórványos fegyveres ellenállások felszámolását végezte; tehát már a forradalom kvázi leverése után!) egy csoport telepi fiú útra kelt ,,portyázni”, azaz élelmet szerezni.

Talán így nevezhetném legpontosabban ezt a tevékenységet, hiszen tudni kell, hogy ekkor még az üzletek túlnyomó többsége zárva volt, és árut vásárolni pénzért sem lehetett.

A helyzet pontos ismeretéhez hozzátartozik az is, hogy ekkortájt, a forradalmi napokban a lakosság élelmiszerellátása teljesen bizonytalan és rapszodikus volt. A telepről például egy-egy alkalommal néhány férfi összefogott, szerzett egy teherautót, és elindult élelmiszert beszerezni. Ha szerencséjük volt, sikerült a kenyérgyárból [VIII. krt. Hungária krt.], vagy a konzervgyárból [Maglódi út], illetve a Nagyvágóhídról [IX. krt.] élelmet hozni. Amit azután az összegyűlt telepieknek csak úgy, a teherautó platójáról – természetesen ingyen – kiosztottak. (Tudni kell, hogy a pékek éjjel-nappal dolgoztak, hogy legyen kenyere az embereknek.) Mi is részesültünk többször is ilyen kenyér juttatásban, ill. egy alkalommal édesapánk húst is szerzett az egyik teherautóról.

Tehát, pongráctelepi a fiúk úgy tervezték, hogy november 6-án a közeli Mezőgazdasági Kiállítás [mai Hungexpo] területén néznek szét, ugyanis itt liszttel, cukorral és más élelmiszerekkel megrakott vagonok állomásoztak. Azonban váratlanul egy erősebb szovjet alakulatba ütköztek. Több fiúnak sikerült elmenekülnie, azonban tizenegyet közülük elfogtak a szovjet katonák.

Egy épület beszögellésébe terelték őket. Itt egy ideig nem történt semmi, csupán a sorkatonák szegezték a géppisztolyukat a megszeppenten álldogáló fiúkra. Egy idő után azonban megjelent egy mérges tiszt, aki ordítva szidni kezdte a katonáit. Nem sokkal ezután a fiúk elé kanyarodott egy harckocsi is, és annak a tetején lévő géppuskával (tehát nem is géppisztollyal!) egyszerűen szitává lőtték a csoportban álldogáló fiatal fiúkat!…