Szeptemberben adtunk hírt arról, hogy az idei Prima Primissima díjra jelölték többek között Maróth Miklóst, klasszika-filológust, orientalistát, a Pázmány Egyetem alapító dékánját és az MTA volt alelnökét. Mivel Maróth Miklós a Pongráctelepen nőtt fel, a közelgő (december eleji) Prima Primissima díjátadó gála apropóján beszélgettünk vele a pongráctelepi emlékekről, szakmai életútról.

GYERMEKKOR A PONGRÁCTELEPEN

Ön három évvel a Pongráctelep felépítése után született, és kisgyermekkorában költöztek ide családjával, a régi számozás szerinti 15. épületbe. Hogyan, honnan költöztek lakótelepünkre?

Én Budapesten születtem, de a világháború vége felé szüleim a nyugati határszélre költöztek, a két húgom már Muraszombaton és Szombathelyen született. A lebombázott pesti lakásunkba nem költözhettünk vissza, viszont édesanyám egy építőipari tervező vállalatnál dolgozva megtervezte a Pongrác úti lakótelep teljesen lebombázott 15. épületének belső újjáépítését, és ezért kiutaltak nekünk ott egy lakást. Ez afféle „élmunkás” ház volt, ahol az átalakítás során a lakótelep többi házának kislakásainál nagyobb lakásokat alakítottak ki, két szobával, konyhával, fürdőszobával, kamrával, vécével. Édesanyám haláláig itt lakott, majd a kisebbik húgom költözött vissza ide, úgy hogy azóta is családunké ez a pongráctelepi lakás.

Általános iskolába ide járt? Ha igen, megosztana valamilyen jó-rossz emléket?

Az első évemet a lakótelepi iskolában jártam ki, emlékszem Zakariás Katalin tanítónőre, és hogy akkoriban még sok gyerek járt a szomszédos Auguszta-telepről is a pongráctelepi iskolába. Egy Varga nevű osztálytársamra különösen emlékszem az Augusztáról, aki nagyon szegény cigány családban egyedül kezdett zenélni, és amikor én még gimnáziumban „szórakoztam”, ő már saját magát tartotta el klarinétozásból különböző zenekarokban. Egyébként Moldova György családja is az Augusztáról költözött a Pongráctelepre.

A középiskolát a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el – milyen volt hazajárni a kollégiumból a Pongráctelepre?

Akkoriban nem engedtek haza minket, kollégistákat minden hétvégén, mint manapság, hanem augusztus végétől karácsonyig Pannonhalmán voltunk, csak december 24-én mehettünk haza egy hétre és húsvétkor egy hétre. Persze, akkoriban még szombaton is volt tanítás, tehát lehetőségünk sem nagyon lett volna hétvégenként hazajárni. De én szerettem ott lenni, az egy más miliő volt, az 50-es évekhez képest szabadabb légkörrel és nagyon színvonalas oktatással.

Gyermekkorát hogyan élte meg a Pongráctelepen, focizott, bandázott a lakótelepi gyerekekkel?

Nem nagyon jártam le az utcára, mert inkább olvasni szerettem és könyvből fejleszteni a sakktudásomat; a focihoz meg ügyetlen voltam. Viszont emlékszem arra, hogy a házunkban a mai viszonyokhoz képest nagyon összetartó lakóközösség volt, egy időben két ház közötti részen közös kertészkedés is folyt, a felnőttek néha engedték, hogy én öntözzek slagból. Szüleim sokszor elvittek a moziba, igaz inkább operafilmekre, mivel édesapám az Operaház énekese volt, de én azóta is szeretem az operákat. Később, iskola után magamtól is beültem mozifilmekre, bár a lakótelepi mozit csak később [1954-ben] nyitották meg. Még az is megmaradt bennem, hogy a vasúti töltés mellett lakva, rendszeresen láttam szovjet vasúti kocsikban szabadságra hazatérő orosz katonákat, akik cigit dobáltak ki az a vonatablakból a töltésre felszaladó lakótelepi gyerekeknek.

Emlékszik az 1950-es, 1960-as évekből érdekes pongráctelepi emberekre, sztorikra?

Hogyne, például a körzeti orvosok megmaradtak bennem. Először egy Udvardi nevű orvos volt, aki állandóan rádióamatőrködött, inkább műszaki érdeklődésű volt, és valahogy nem volt benne lelkesedés az orvosi hivatás iránt. Rendesen végezte a dolgát, de egyfajta kívülálló tartózkodással; emiatt kevésbé is kedvelték a helybeliek. Majd évekig a neves kutatóorvos Huzella Tivadar fia volt a körzeti orvos, aki nagyon lelkiismeretesen dolgozott a lakótelepen. Ha egy idősebb beteget látogatott meg az otthonában, akár fel is hozta a tüzelőt a pincéből, begyújtott, így volt, amikor annyira elcsúszott a vizitálásával, hogy az utolsó betegéhez este tízkor kopogott be. Utána pedig egy fiatal, szimpatikus doktornő dolgozott, aki megértő volt velem, amikor, már egyetemistaként egyszer elegem lett a folyamatos intenzív tanulásból és egy kis pihenőt kértem… Emlékszem még az olimpiai bajnok bokszoló Török Gyulára is, aki a velünk szomszédos, 14-es épületben lakott.

A 60. évforduló kapcsán adódik a kérdés: hogyan élte meg gyermekként 1956-ot a Pongráctelepen?

Kisgyerekként nem sok mindenre emlékszem, de volt a házunkban két suhanc, akik beálltak nemzetőrnek, bár nekem úgy tűnt, hogy inkább csak a felhajtást élvezték. Nem sokkal a forradalom leverése után pedig egyszer a Pongrác úton a Mázsa tér felé gyalogolva láttam egy fiatalt, akiről hallomásból tudtam, hogy a testvérét lelőtték az oroszok, és akkor éppen részegen kísérték haza, sajnáltam szegényt.

Continue reading ‘Maróth Miklós – Pongráctelepről a Prima Primissa jelölésig’ »