Bár 1939-1942 között a Pongráctelep „csak” lakótelepnek épült közszolgáltatásokkal, már az első lakók között is lehettek kisiparosok, akik esetleg a lakásukban dolgoztak, majd a második világháború után már konkrét adatok is vannak egyes lakóházak pincéjében folytatott ipartevékenységre.
Az egyik ilyen pongráctelepi kisipari műhely a Knébl-család cukorkakészítő „üzeme” volt az 1950-es és 1960-as években. A már régóta elköltözött családtagok visszaemlékezései és megőrzött dokumentumok alapján egy kicsi, de érdekes szeletét ismerhetjük meg a Pongráctelep régi életének.
Knébl Antal a XX. század elején Bécsben indította el családi vállalkozásban a cukorkagyártást, majd családostul Budapestre költözött, ahol egyre jobban fejlődött a családi üzem. 1939-ben már fia, Knébl József Kőbányára költöztette a családi gyárat, a Halom utca 7-be, míg a VI. kerületi Csengery utca 17-ben nagyobb raktár volt. A Halom utcában állandóan pár tucat munkás dolgozott, de a karácsonyi szezonban átmenetileg több, mint száz munkás is gyártotta a szaloncukrot, és minden egyéb, nem csokoládé jellegű édességet: medvecukor, kandiscukor, karamell, kókusztekercs, grillázsok, nápolyik, nyalókák, pehelycukrok, selyemcukrok, stb.. A második világháborúban szovjet fogságba esett Knébl József csak 1947-ben tudott hazatérni, de a Budapestet ostromló szovjet csapatok már 1945. januárban megszállták a gyárat, amit az év áprilisban hagytak el. Ezután sikerült ugyan újra felfuttatni a termelést, de az államosítást a Knébl-üzem sem kerülhette el: 1949 szeptemberében a kommunista diktatúra egy nap alatt elvette a gyárat, ami súlyos egzisztenciális helyzetbe sodorta a családot, maga Knébl József egy ideig segédmunkásként dolgozott.
1954-ben Knébl Józsefnek, mint hadirokkantnak sikerült iparengedélyt kapnia a kőbányai tanácstól, a Pongrác út 9. lakótelep 18. épülete (ma Csilla utca 4.) óvóhelyén egy cukorkafőző műhely alapítására.

A műhely alaprajza a Pongrác út 9. 18-as épület A lépcsőház alatti óvóhelyen, Knebl László jegyzeteivel.
Knébl József személyre szóló, nagyon szűkre szabott iparengedélyt kapott, pl. csak kézzel működtethető gépeket lehetett használni (nyilván tekintettel a lakóház nyugalmára), és természetesen csak családtagok segíthettek be, így Knébl József leginkább testvérével, Antallal gyártott kisipari mennyiségben édességeket, idővel besegített László fia is. Családi emlékek szerint a szomszédokat nem zavarta a csendesen működő üzem, de jellemző az 1950-es évek légkörére, hogy amikor egyszer magán felhasználásra vettek 50 kg krumplit a lakótelepen, névtelen feljelentés alapján ellenőrök jöttek a műhelybe, de sikerült megmagyarázni nekik, hogy a nem engedélyezett krumplicukrot csak nagyüzemi technológiával lehet előállítani.
Az 1950-es évek állami vezérlésű gazdasági életében nehézkes volt magánvállalkozásban működtetni a cukorkaműhelyt. A központilag meghatározott mennyiségű alapanyagot (200 kg cukor, 200 kg liszt és 50 kg margarin) havonta utalták ki, de ez napok alatt elfogyott, így a családtagok különböző közértekből 5 kilónként hordtak haza cukrot, hogy ne keltsenek feltűnést, ugyanis a hiánygazdaság éveiben ez tilos volt, a „lakosságtól elvont alapanyagért” büntethették, bezárathatták volna a műhelyt. A cukoroldatot kezdetben koksszal fűtött tűzhelyen főzték, városi gáz bevezetésére 1956 után kaptak engedélyt. Szezonális árut nem gyárthattak, így egyenletes volt a termelés, átlagosan hetente 50-100 kg édességet állítottak elő, a fő alapanyag cukor, liszt és margarin mellett agar-agar (természetes zselésítő) és ízesítő aromák felhasználásával. Az iparengedély csak úgynevezett „keleti édességek” gyártására szólt, mint pl. kókusztekercs, szultánkenyér (zselé), de kezdetben a Közért megrendelésére nápolyit is gyárthattak, míg a kerületi tanács ezt be nem tiltotta. Egyébként a családi emlékezet szerint a kókusztekercset még Knébl Antal honosította meg Magyarországon. Az előállított édességeket kezdetben a Közértnek, majd a városszerte rokkantak által vitt bódés árusítóhelyeknek és vásározó viszonteladóknak adták el, és néhány kisebb mozi magánbüféjében is árulták termékeiket.
A családi emlékek szerint a Knébl-műhely kimért áruit a boltokban 2,80 Ft/10 dkg áron, a szeletes árukat pedig 1 Ft/szelet áron lehetett megvenni, ezen bolti árak 30-40 %-a volt a családi műhely bruttó bevétele.
Mivel az 1954-es iparengedély személyre szólt, Knébl József 1967-es halála után a családtagoknak be kellett zárnia a pinceműhelyt, és ezzel véget ért a Bécsből áttelepülő Knébl Antallal indult cukorkagyáros dinasztia vállalkozástörténete, és megszűnt a Pongráctelep egy érdekes színfoltja is.
Frissítés 2017. december: Knébl József unokája, Knébl László digitalizálta és rendelkezésünkre bocsájtotta a saját kamerával felvett filmekből összevágott, alább megtekinthető 9 perces videót, melyen láthatjuk Knébl Józsefet és családtagjait a pongráctelepi pinceműhelyben dolgozni.
Pongráctelepről ez az első ismert, és talán sokáig egyetlen “retró” film – bár a lakótelep csak pár képkockán látható – ezért külön köszönjük Knébl Lászlónak a publikálás lehetőségét.