Pongráctelep 1956 – megemlékezés és új ismeretek a lakótelepi fiatalok haláláról

Ma van 60. évfordulója azon 9 pongráctelepi fiú és fiatalember halálának, akiket szovjet katonák lőttek le valahol a mai Hungexpo (akkoriban tenyészállat vásártelep) területén. A 2013. novemberében az 1. épület lépcsőházában lelőtt Lepedát Veronika és ő emlékükre avatta fel az emléktáblájukat és dr. Bíró Gáspár domborművet a volt Közfürdő, ma Pongrác Közösségi Ház falán a Pongrác Egyesület a Kőbányai Önkormányzat támogatásával, hozzátartozókkal és más kerületi civil szervezetekkel közösen.

Azonban a lakótelepi közemlékezeten kívül sajnos semmilyen korabeli dokumentum nincs, 2013.11.04_1956-os megemlekezes_06ami leírná a pongráctelepi fiatalok halálának körülményeit, a ma élő kortárs helybeliek pedig túlnyomórészt “csak” hallomás alapján emlékeznek az 1956. november 6-án történtekre. Eörsi László október 25-én bemutatott hiánypótló jellegű könyvében (Kőbánya 1956) is csak felsorolja a “tisztázatlan körülmények között” elhunyt, kézifegyveres pongráctelepi fiatalok nevét, rávilágítva, hogy tragikus módon gyakorlatilag csak lakótelepünkről voltak áldozatai Kőbányának 1956-ban, mert a könyvében részletesen ismertetett X. kerületi harcokban, a több szovjet harckocsi kilövése és egyéb kisebb harci sikerek ellenére egyetlen kőbányai szabadságharcosról sem tudunk, aki akár harcban esett volna el, és a későbbi megtorlás során is csak Silye Sámuelt végezték ki.

Jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen hivatalos kordokumentum a pongráctelepi fiatalokról az egységesen 1956. november 6-án kiállított  halotti értesítők, melyek ugyanazon napra datálják és a Pongrác út 9-re címezik az elhalálozásokat, melyeknek okát is közlik: a legtöbb fiatal mellkaslövéstől halt meg, néhányan szívlövésbe, fej- vagy nyaklövésbe haltak bele. (Az 1956-os harcok fővárosi áldozatairól összeállított eddigi legteljesebb halálozási statisztika hozzáférhető az interneten is, pl. ezen az oldalon.) Ezenkívül pár temetési fotó maradt meg, és a Lepedát Veronikával együtt tíz pongráctelepi áldozat ma is egymás mellett nyugszik az Újköztemető 18-as parcellájában, ahol az 1956-os harcokban elhunytak sírjai vannak (egyedül Drexler Ottó sírja van a 35-ös parcellában).

A közemlékezet különböző változatai szerint a 16-23 éves, tanuló, munkás és sorkatona fiatalok valahonnan kézifegyvereket szerezve esetleg rálőttek a 37-es villamos felüljárójáról a Pongrác úton haladó szovjet menetoszlopra, illetve az Albertirsai úti Tenyészállatvásártelepen (mai Hungexpo) talált élelmiszer készletekért mentek, és ott futottak bele szovjet csapatokba, akik előtt rögtön letették a fegyvert, de hiába, mert a magyar forradalmat és szabadságharcot leverő idegen katonák egyből lelőtték, gyakorlatilak kivégezték őket. Egyesek szerint többen voltak a pongráctelepi fiatalok csapatában, mert páran túlélték a kivégzést, és ők vitték a tragikus hírt a Pongráctelepre, amiről értesülve pár helybeli lakos előbb teherautóval elhozta a holttesteket a lakótelepre, majd tovább szállították őket a rákoskeresztúri Újköztemetőbe.

Az eddigi, bizonytalan közemlékezetet a 60. évfordulón most új ismeretekkel bővíthetjük, mert Lepedát Veronika tegnapelőtt megírt tragédiájához hasonlóan a kilenc pongráctelepi srác elhalálozásával kapcsolatban is sikerült találnunk egy közvetlen szemtanút, aki ott volt a kézifegyveres pongráctelepi fiatalok között, és túlélőként 1956 óta külföldön él. Szeptemberben sikerült telefonon beszélgetnünk vele, de sajnos – érthetően – nem szívesen emlékezett vissza 1956. november 6-ára, ráadásul elmondása szerint nem sokkal később idegösszeroppanást kapott, és azóta mélyen eltemette magában a múltat. Ezért csak vázlatosan közölte az alábbiakat, amik részben tisztább képet adnak, de részben további kérdéseket is felvetnek a történtekkel kapcsolatban.

A külföldön élő túlélő elmondása szerint ő hatod magával ment a mezőgazdasági kiállítás területére, “hátha valamit el tudnak hozni”. Azonban szinte egyből orosz katonákba botlottak, akik lefegyverzés után falhoz állították a hat pongráctelepi fiatalt. Ők ösztönösen próbáltak menekülni a kivégzés közben, de négyen rögtön meghaltak, egy srác, aki a legmesszebb állt, két lőtt sebe ellenére is el tudott szaladni. Visszaemlékezőnk is megsebesült a karján, de összeesve rádőlt egy meghalt társa, így az oroszok őt is halottnak nézték. A szovjet katonák elvonulása után a két sebesült túlélő elvergődött (talán) a Bajcsy kórházig, ahol szétváltak útjaik, és elbeszélőnk már másnap elindult az osztrák határ felé, így ő maga nem is beszélt a pongráctelepi lakosoknak a történtekről, sőt, sajnos a négy szeme láttára kivégzett társa közül is már csak Illés Béla és Drexler Ottó nevére emlékszik. Utóbbival egy házban (a 11. épületben) lakott a másik két kivégzett fiatal, de őket nem ismerte, csak annyira emlékszik, hogy egyikük neve talán Ferenc volt (14 év körüli srác lehetett), másikuknak pedig Pocok volt a beceneve, és mintha lengyeles családneve lett volna. Ez minden, amit el tudott mondani a külföldön élő túlélő, a két nem azonosított pongráctelepi áldozat a keresztnév és becenév, “lengyeles családnév” alapján talán az egyaránt 17 éves Kőváry Ferenc és Potoczki Ferenc lehetett, de ezt csak akkor tudnánk jobban megerősíteni, ha kideríthető, hogy ők a 11. épületben (Csilla utca 10. társasházban) laktak.

Így tehát most valamivel többet tudunk, ám csak négy pongráctelepi kézifegyveres fiatal haláláról, és az előzőek szerint az emléktáblán felsorolt kilenc fiatalember nem egy csapatban volt, hanem legalább két külön csoportban találkozhattak végzetes körülmények között a megszálló szovjet csapatokkal, vagyis még mindig túl kevés a konkrét ismeretünk haláluk körülményeiről. Az idő múltával egyre kisebb az esély arra, hogy valaha is sikerüljön (minél) teljesebben tisztázni, miért, hogyan halt meg a kilenc fiatal srác, de a Lepedát Veronika halálát közvetlenül látó szomszéd és a külföldön élő túlélő fentebbi elmondásai alapján reménykedhetünk, hogy talán még sikerül találnunk másokat is, akik konkrét, közvetlen információkat tudnának megosztani az utókornak. Aki ezen 60. évfordulós megemlékező, ismeretbővítő pongráctelepi 1956-os cikkeink hatására szívesen elmondaná emlékeit, várjuk jelentkezését levélben a közfürdő falán a lépcső melletti postaládába (Pongrác Egyesület, 1101 Budapest, Gyöngyike utca 4.) vagy a pongractelep@gmail.com e-mail címre.

Záró gondolatként, visszautalva a pongráctelepi közemlékezetre, szeretnénk kihangsúlyozni, hogy a kilenc kivégzett fiatal, akár rálőtt a szovjet csapatokra, akár élelmiszer készleteket akart megdézsmálni (a november elejére leállt életű fővárosban), ne úgy emlékezzünk rájuk, hogy “minek mentek oda”, hanem gondoljunk bele, hogy a szovjet katonáknak nem volt semmi keresnivalójuk Magyarországon. A szovjet csapatok teljesen törvénytelen módon, közönséges agresszorként vonultak be hazánkba, névleg azért, hogy a “fasiszta ellenforradalom” leverésében segítsék meg az élet-halálharcot vívó magyar “elvtársakat”, de valójában csak nem akarták, hogy az egyik csatlósállamuk szabaddá és függetlenné váljon, így nem csak bevonultak a szovjet csapatok 1956. november 4-én, de maradtak is “ideiglenes” jelleggel, fenntartva az elnyomó kommunista diktatúrát még 33 évig. Ebben a történelmi összefüggésben visszatekintve Lepedát Veronika, Drexler Ottó, Illés Béla, Komanovics Iván, Kőváry Ferenc, Lázár Miklós, Lukovszky József, Marcsik József, Pék János, Potoczki Ferenc mindenképpen tragikus pongráctelepi áldozatai 1956-nak.

2014.11.04_1956-os_tablo

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.